Már nyílnak a magnóliák.
A sok hosszúra nyúlt ág végén
a rügyekből bimbó fakad,
a bimbókból kis virág.
A virágpor a közepén
a méhek szárnyára tapad.
Így viszik tovább az életet.
Bennem már nem éled így többé
a könnyű nyár.
Jobban vágyom a telet.
Néhány emlék még rámtalál,
utamba áll váratlanul.
S én álomtalanul virrasztok át
minden éjszakát.
Aludnék,
ahogy a méhek, a magnóliák
szunnyadnak egy télen át,
ha elhullatták szirmukat,
száraz levelüket,
mit befogad az avar
a halkan hulló hó alatt.
Várják a tavaszt,
hisz a Föld tovább forog.
Eljön a nyár újra,
s a magnóliák bódító illata
a könnyű szélben kavarog.
Így csobog a patak vize is,
kertem alatt szalad,
míg be nem fagyasztja megint
egy fehér téli éj.
Mert az idő halad,
még ha lomhán, lassan is.
Várom a hideget, a havat.
A hó alatt pihennek virágaim,
s ilyenkor én is
újra álmodom.
Álmomban körülfonnak
színes magnóliák,
betakar a sok apró szirom,
ahogy a hó dunnaként fedi
a fagyott földet,
belepi a néma völgyet.
Rátalál a nyugalom.
Minden alszik,
minden csendes.
Minden tiszta, hófehér,
míg a tél végetér.
A tavasz hamar ideér,
s újra nyílnak a magnóliák.
De szívemben végleg itt ragad
a ringató téli szél,
s örökre velem marad.
Kísér hűségesen,
mert álmom csak akkor él,
mikor nálam jár a tél.