(Ezúttal nem vers következik. Remélem ezzel nem követek el eretnekséget, elvégre a kritérium "irodalom", illetve "publikáció" volt. Ez az lesz. Puplikáció. Méginkább nyers gondolatok halmaza, melyekről úgy éreztem, meg kell őket osztanom másokkal is. Gondolatok valakitől, aki jó ideje azon igyekszik, hogy megértse a szeretet valódi lényegét. Hogy mindez jó lesz-e, igaz lesz-e? Nem tudom: én így látom a dolgokat.)
Szeretet és szerelem. Egyre inkább úgy érzem, hogy
e két fogalom gyökeresen eltérő jelentést takar. Valójában nem is lehetne egy lapon emlegetni a kettőt, a két szó puszta
hasonlósága is csapdát rejt magában, megtéveszti az embert.
Szerelem? A szerelem nem több, mint egy tükör, melyben önmagát csodálja a lélek. Azt hiszi, egy másik lelket lát, pedig
valójában saját magát látja, saját magát bálványozza. A szerelem természete olyan, mint a tűzé. Ez elcsépelt hasonlat, de igaz.
Amíg tart, addig éget, fáj, perzsel, mégis vonzó, mert dinamikus, szeszélyes és kiszámíthatatlan. Ugynakkor a szerelem,
akárcsak a tűz, kialudhat, abban a pillanatban, mikor ráébredünk az igazságra. Nos, bármi legyen is az, amit maga után hagy -
szeretet, harag, hűvösség -, az maga a színtiszta valóság, és mindig is az volt. Ekkor derül ki, mit is érzünk valójában a
másik iránt: mikor szertefoszlanak az illúziók, és két lélek meztelenül áll egymás előtt. Ijesztő. Mégis ez a lehető legjobb,
ami történhet... feltéve, ha valaki tényleg a szeretetet kutatja, és nem pusztán a kéjmámort. Aki a kéjmámort keresi, annak
viszont a legjobb méreg a szerelem. Mert a szerelem hazugság: nem csak a társunkat csapjuk be általa, hanem éppúgy saját
magunkat is. Azt hisszük, szeretünk valakit, pedig nem így van. Csak magunkat tömjénezzük.
Csak a szerelem megszűntével léphet rá valaki az igazi szeretet ösvényére. Csak ekkor válik lehetségessé. Az emberek általában
megijednek, amikor kialszik a szerelem, mert úgy érzik, elvesztettek valamit, hogy valami meghalt a lelkükben. És így is van:
az illúziók haltak meg, a köd az, ami szertefoszlott, és a helyén csak a tisztánlátás maradt. Azt hiszem, a nyugati emberbe
túlságosan belénevelték a romantikus eszményképeket, ezért magasztaljuk még mindig egekig az öncsaló szerelmet, a mézes-mázas
álomvilágokat, a csöpögős érzelmeket. Pokolra a melodrámával! A legjobb, ami két szerelmessel történhet, az a szerelem halála.
Mikor az ego kilép az érzelemvilágunkból, és végre tisztán látjuk, mit is érzünk a másik iránt. A legtöbben ezt a pillanatot a
kapcsolat végével azonosítják, és sokszor igazuk is van, mert nem találnak a lekük mélyén mást, csak haragot, utálatot, vagy
közömbösséget. Sok esetben azonban az ember még a saját érzéseit sem tudja beazonosítani. Megtanulta, hogy a szerelem az jó,
szerelmesnek kell lenni, különben nem világ a világ, és ezért egy mozdulattal kész tönkretenni mindent. Nem találja meg
önmagában azt a hazug lángolást, amit korábban érzett, és mivel meg van győződve róla, hogy márpedig ez lenne a helyes, nem
figyeli meg, mi az, ami a helyén maradt. Mert lehet, hogy a szeretet az, csakhogy ez valami egészen más érzés, jóval finomabb,
mint az eddigi, következésképp máshol kell keresni, másképp kell hozzá viszonyulni. A szeretet nem ott lakik, ahol a szerelem:
a szerelem egy zsarnok, mely az egész lényedet birtokba veszi, míg a szeretet ráhangol az életre, a valóságra, a másik emberre.
A szerelem örök nyugtalanság, a szeretet végtelen nyugalom. A szerelem kérdés, a szeretet bizonyosság.
|