Az ember lassan vágyni sem mer,

óceánná lett a csalódás tenger,

hol tépett vitorlájú lélekvesztő reményen,

zátonyok között  megsápadó fényen

sodródik, és nincs sziget, se part a láthatáron,

 csak hétköznapok úsznak szembe, habzó cápaháton.

Az ember lassan nem gondol a földre,

hajójából az imáit  mind kisöpörte,

haszontalan  kacat, mind fölösleges teher,

bár  egy evező lenne (!) mely a vízbe mer,

mert ott fenn magasban, hogyha mégis laknak,

lenéznek rád ember, de magadra is hagynak!

Az ember lassan megbékél és tűri,

hogy az óceán hulláma maga alá gyűri,

tüdeje a sósvizet  beszívja magába,

s tágra nyitott szemmel bámul a halálra,

ki apró lelkét fogja, s egy kagylóba zárja,

talán gyönggyé lesz majd, a feltámadásra.