| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Édes szerelmeim 1. rész Ideje:: 09-16-2014 @ 01:36 am |
|
|
|
|
Megjegyzés: nagyon örülök, hogy feltehetem ide első komolyabb terjedelmű írásomat. Remélem, a mű nem fog vitákat kirobbantani. Jelezném, hogy az írás bizonyos részei csak erős idegzetőeknek ajánlottak, míg a teljes regény 18+ besorolású. A történetnek vannak megtörtént alapjai, melyeket a fantáziámmal kiegészítve kerekítettem ki.
18+
Édes szerelmeim - 1. rész
Aznap reggel arra ébredtem, hogy csapódik a postaláda ajtaja; "osztálytalálkozó", állt a borítékon. Fintorogtam egyet magamban, majd bontatlanul a szobám sarkában lévő szemetes kosárba dobtam a levelet. - Baromság! - gondoltam. Még hogy osztálytalálkozóra menjek? Én? Ugyan ki akarna engem látni? És egyébként sem voltam jó hangulatban, társaságra a legkevésbé sem vágytam. Ez nem olyan volt, mint amikor nincs kedvem dolgozni, vagy amikor úgy érzem, hogy semmi másra nincs szükségem, csak egy karton sörre meg a távirányítóra. Nem. Ez most más volt. Úgy éreztem, nincs helyem ebben a világban, nem tudtam, nem is akartam benne érvényesülni. Ha eddigi harmincnégy évem kevés volt ahhoz, hogy rendes, tisztességes ember váljon belőlem, családot alapítsak, akkor milyen alapon várhatnék többet az elkövetkezendő évektől? Apám mindig is fontosnak tartotta, és folyton hangoztatta, hogy legyen belőlem valaki. A román határhoz közeli Csengerben éltünk, gyerekkoromban sokszor dörmögte oda nekem esténként, lefekvés előtt:
- Tanulj, fiam, hogy vidd valamire. Ne a szántóföldön húzd le az életed, mint apád.
Mostanra jutottam el arra a szintre, hogy felfogjam, mekkora tiszteletet is érdemelt volna tőlem. Tiszteletet, amiért két kezével dolgozott egészen élete utolsó napjáig azért, hogy családjának ne kelljen nélkülöznie. Nem voltam ott, amikor a háta feladta a szolgálatot, és anyám megtalálta őt a földön fekve, rozsdás kapája társaságában. Nem voltam ott, mert másik életet választottam. Persze, nem valami diplomás ember lett belőlem, mint azt ő szerette volna. Jól kerestem, jobban, mint az átlagember. Mindent megengedhettem magamnak, olyan dolgokat is, amikről az öregem még csak nem is álmodhatott. Csontot, kezet, lábat kellett érte törnöm, életet kioltanom csak nagyon ritkán, és indokolt esetben. Pont az ellenkezője lett belőlem, mint amit megálmodott, nála ugyanis a tisztesség alaptörvény volt. Ez voltam én, egy hitvány bűnöző, lelketlen, önző állat, egy gyilkos. Szabó Pál a nevem, nem mondom, hogy a becsületes. Nem úgy éltem az életemet. Barátaimnak csak Pali.
Hamar kiderült, hogy jó vagyok abban, amit csinálok, ennek eredményeként sohasem kaptak el. Pedig szép számmal vannak, akik annál kevesebbért is életfogytiglanit kaptak, mint amit én elkövettem. Még csak a közelembe sem kerültek eddig. Hogy miért? Mert ha jó vagy abban, amit csinálsz, a céged mindent megtesz azért, hogy náluk maradj. Az én esetemben a mátészalkai maffiáról volt szó, de ez már csak részletkérdés. Ha őszinte akarok lenni, akkor el kell mondanom, hogy volt idő, amikor nagyon élveztem a munkámat. Akkoriban néha olyan dolgokat is megtettem, amikre nem volt éppen szükség… csak egyszerűen jólesett még több fájdalmat okozni. Nem foglalkoztatott a miért, egyszerűen csak tettem, amit tenni akartam, hogy csillapodjon saját fájdalmam. Amiért engem bántottak, azért én másokat akartam bántani. Ezen a napon viszont nem akartam már semmit az élettől, de be kellett látnom, hogy túl gyáva vagyok véget vetni ennek az értelmetlen önmarcangolásnak. Erősnek mutattam magam, mert erősnek kellett mutatnom magam. A munkám korábban megkövetelte tőlem, így ez bennem maradt. Annak ellenére, hogy nagyon rossz dolgokat tettem, és apám valószínűleg forgott a sírjában miattam, egy dolgot azért igenis elértem: anyámnak soha sem kellett nélkülöznie. Aztán egy csapásra minden oda lett, amiért még volt bennem akaraterő, hogy csináljam… hogy ne adjam fel.
- Osztálytalálkozó?! Na, ne röhögtessetek! Inkább megfogom régi barátomat, és keresztülszúrom torkomon, pirosra festve szobám padlóját. Nem lenne egyszerűbb?!
Ezen a napon történt az is, hogy harmadik komolyabb kapcsolatom is véget ért, ugyanis elvesztettem az egyetlen nőt, akit feleségül vettem. De ne szaladjunk ennyire előre!
***
Gyerekként a község helyi általános iskolájába jártam, nem voltam egy társasági fiú. Kiközösítve is csak azért nem lettem, mert volt más, akinek elfuserált kinézete szinte szívatásért kiáltott. Mondhatni természetfeletti dolog lett volna, ha szegény Tomi megússza azt a nyolc évet. Dagadéknak csúfolta az egész iskola. Jobban belegondolva, igazán nyomorúságos időszak lehetett neki az általános, hisz mindig ő volt a közröhej tárgya. Igen, köztük természetesen én is számtalanszor gúnyoltam őt a ráaggatott néven, ami különösen azért nem volt szép, mert Tomi engem tekintett egyetlen, igaz barátjának. Soha nem volt rá lehetőségem, hogy elmondjam neki: én is őt. Iskola után és a hétvégéken gyakran átjött, szinte többet volt nálunk, mint otthon. Igazából egy nagyon vicces srác volt, élveztem a társaságát, de ezt az iskolában természetesen titkolnom kellett, mert még a végén engem is kikezdtek volna miatta. Nem bánta, hogy a suliban én is rajta szórakoztam a többiekhez hasonlóan, hisz tudta, hogy miután kicsengetnek az utolsó óráról, legalább van kihez mennie. Voltak napok, amikor kék-zöld foltokkal jelent meg, magyarázata csak az volt rá:
- Megint felbosszantottam aput.
Én nem ismertem sem az apját, sem az anyját, ő pedig sohasem ment bele az otthoni dolgok részleteibe. Annyi nyilvánvalóvá vált, hogy nem voltak épp mintaszülők, ha hagyták, hogy egész nap nálunk lógjon. Hetedikesek voltunk, amikor egy új lány érkezett az osztályba. Istenem! Sosem felejtem el Brigitta hosszú, szőke haját, kissé szeplős, alma alakú arcát. Azonnal beleszerettem. Természetesen Tomi volt az egyetlen, akinek beszéltem érzéseimről, ő tudta, hogy mennyire meg voltam bolondulva azért az édes mosolyú lányért. Nem voltam egy nőcsábász, sőt inkább féltem a lányoktól. Amikor Brigitta engem választott partnerének táncórán, szinte lángra gyúltam az izgalomtól. Nem szerettem, és nem is tudtam soha táncolni, ha esélyem volt rá, mindig ellógtam az órákat is. Az utolsó két évben én lettem a leglelkesebb tanítvány, legszívesebben napi hat-hét órában folyamatosan tangóztam volna, csak hogy őt vezethessem. A végén az is kiderült, hogy mégsem vagyok olyan tehetségtelen, mint gondoltam, egész jó párost alkottunk. Ugye, mit tesz az emberrel, ha van motivációja? Az utolsó évre Brigitta a barátnőm lett, életem egyik legboldogabb éve volt az az esztendő. Gyerekszerelem volt, igaz, de azokat a csókokat a mai napig sem felejtettem el, nincs olyan nap, amikor ne gondolnék gyönyörű, tengerkék szemeire, melyekkel csak úgy ragyogott rám. Megbeszéltük, hogy a ballagásig várunk, de amint vége, megtesszük, amit én már sokkal korábban szerettem volna. Egyértelmű, hogy nem voltunk elég érettek hozzá, legalábbis én biztosan nem, de mindketten szerettük volna, ha mi vagyunk az elsők a Makovecz Imre Általános Iskola diákjai közül. Persze azonnal szétkürtöltem volna, hagy irigykedjen a sok zselékirály. Tomi természetesen tudott mindenről, mellettem volt. Majdnem ő is ugyanúgy várta már a dolgot, mint én, szorított barátjának. Eljött végül a nagy nap, az ünnepség után rohantam haza átöltözni, és igyekeztem vissza a nagy dombra, ahova a találkozót megbeszéltük Brigivel. A hely igazából egy gyönyörű, óriási fenyőkkel teli, erdős táj volt, ahol könnyen találhatott magának az ember fia egy csendes zugot, ahol senki sem zavarja. Az egészet kicsiny patakocska ölelte körbe. A domb csúcsán elnyúló, fokozatosan mélyedő árok volt, amely felé elhasznált gumiabroncsokat kötöttünk, két, ágaival hosszan benyúló fa segítségével. Tökéletesebbet keresve sem találhattunk volna, hogy megtegyük felnőtté válásunk első lépését. Gyorsan bevágtam a táskámba egy nagy plédet, és persze az óvszert, amit apám éjjeli szekrényéből csórtam ki, aztán, mint akit kilőttek, elviharzottam otthonról. Nem foglalkoztam vele, hogy lesz-e belőle valami baj, gondoltam, majd kitalálok valamit, ha egyáltalán elővesznek a dolog miatt, akkor viszont fontosabb dolgom is volt annál, minthogy ezen idegeskedjek. Szerencsére a domb nem volt messze tőlünk, hamar odaértem. Brigi még nem volt sehol.
- Biztos hamar jöttem - gondoltam, és szépen előkészítettem a terepet, amíg fel nem bukkan.
Izgatottan vártam, hogy megpillantsam ártatlan tekintetét, de az óra sosem jött el. Nem tudtam, hogy mi történhetett, elhatároztam hát, hogy utána járok a dolognak, és elmegyek a házukhoz.
Amikor odaértem, rendőrök torlaszolták el az ajtajukhoz vezető utat, nem engedtek be. Tudtam, hogy valami nagy baj van. Mentő- és rendőrautók álltak előttük, az emberek megrémülve próbáltak bekukkantani kintről, hátha meg tudnak valamit. Brigitta szüleit pillantottam meg az utcára néző konyhaablakon keresztül, ahogy mindketten kínkeservesen sírnak. Megálltam a ház előtt, és csak vártam, vártam rendületlenül. Végre nyitódott az ajtó; a mentősök hordágyon hozták ki eszméletlenül fekvő barátnőmet. Csak egy pillanatra láttam az arcát, próbáltam szólítani, de nem felelt. A kinti tömeg értetlenül állt az eset előtt, néhányan próbálták megtudni a rendőröktől, hogy mi történt, de választ senki nem adott. Nagyon megijedtem, reszkettem a félelemtől. Tudatlanul, értetlenül álldogáltam továbbra is a bejárathoz vezető kavicsos járdán, egészen addig, amíg Brigi édesanyja ki nem rohant önmagából kikelve az utcára, és teli torokból üvöltötte:
- Tudni akarjátok, hogy mi történt?! Megrontották a kislányomat, az történt! Valaki megerőszakolta a kislányomat! Valaki meg… - Majd a térdre rogyó asszony elakadt szavait zsigereimig ható vonyítás váltotta fel.
Akkor még nem tudtam, ez mit jelent, később apám magyarázta el nekem, hogy mit is tettek életem első szerelmével. A világ összeomlott bennem, tizenhárom évesen gyilkolni tudtam volna a dühtől. Brigi bár felépült, de nem akart látni többet. Ezt nem tudtam elviselni, ezért kiharcoltam apáméknál, hogy engem is ugyanabba a középiskolába küldjenek, ahova ő megy, különben nem leszek hajlandó a tanulásra koncentrálni, és a végén a krumpliföldön kötök majd ki. A fenyegetés bevált, apámnak sem kellett több.
- Legyen, ahogy akarod, fiam - mondta beletörődve, tudta, hogy erről nem lesz képes lebeszélni fiát.
Tomi barátommal is nagyot fordult a világ, azon az éven apja lelépett… bár ez érthető módon nem rázta meg túlságosan. Az viszont már igen, hogy az anyja nem bírta a nyomást, egyedül képtelen volt egy gyerek felnevelésére, és végül szülői jogairól lemondva, nevelőotthonba dugta. A fiú kérésére, vagy inkább könyörgésére viszont megengedték, hogy jelentkezzen ugyanabba a gímibe, amelyikbe én is, hogy legalább legjobb barátjától ne kelljen elszakadnia. Nem bántam a dolgot, igazság szerint nagyon hiányzott volna nekem. Brigitta szülei végül elhatározták, hogy visszaköltöznek Mátészalkára, ami a mi kis porfészkünktől nem messze volt található. Így történt, hogy én és Tomi követtük őt a helyi középiskolába. Persze csak az érdekelt, hogy én valahogy visszaszerezzem őt, az meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg menekülni próbál mindentől és mindenkitől, aki arra a borzalmas napra emlékezteti. Óriásit hibáztam. Közelebb soha nem kerültem már hozzá, egyszerűen rám sem bírt nézni többet. Szinte belebetegedtem a helyzetbe, más lányokkal pedig nem tudtam, és nem is akartam ismerkedni. Egyszer vágásnyomokat véltem felfedezni a csuklója körül, ekkor tudatosult bennem, hogy végleg elveszítettem őt, és azzal teszem neki a legjobbat, ha végleg eltűnök az életéből. Tomi nagy meglepetésre az elsők között volt, akinek barátnője lett a gimiben, mintha teljesen kicserélték volna. Nekem persze csak a kétezer forintos, a vonatállomás restijében dekkoló ribancok jutottak. Velem ellentétben, ő nagyon élvezte a középiskolát, míg én csak szenvedtem, és sötét gondolatok lepték el belső világomat. Egy évvel érettségi előtt abban a tudatban léptem le otthonról és a suliból, hogy legalább egyetlen ember nekem köszönheti a boldogságát, még ha csak közvetve is. |
|
|
|
|
Utoljára változtatva 09-16-2014 @ 01:39 am
| Hozzászóló: Teru (Ideje: 09-16-2014 @ 10:37 am)
Comment: Szia, Norbi! No igy jó lesz, a fenti megjegyzést szerintem másold be minden részhez.
Bár épp csak beleolvastam a történetbe, nagyon izgalmasnak néz ki, de majd visszajövök még.
Üdvözöllek a Fullextrán!
Teru |
|
|
|
|
| Hozzászóló: AngyaliAndi (Ideje: 09-16-2014 @ 05:24 pm)
Comment: Nagyon jó, nagyon jól írsz, várom a többit. |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Norbertinho (Ideje: 09-16-2014 @ 05:43 pm)
Comment: Köszönöm nektek a lehetőséget! Örülök, hogy olvassátok!
Norbi |
|
|
|
|
|
