| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Édes szerelmeim 4. rész Ideje:: 09-27-2014 @ 02:36 am |
|
|
|
|
Megjegyzés: A mű egyes részei csak erős idegzetűeknek ajánlottak, besorolása: 18+ Brutalizmus, nyers erőszak és csúnya beszéd jellemi, amik mind az életszerűséget hivatottak szolgálni.
Mire berendezkedtünk és elvégeztük a szükséges átalakításokat a mindhármunk igényét megfelelően kielégítő otthon érdekében, végre elérkezettnek láttam az időt, hogy bemutassam őket anyámnak, ahogy előtte ő is bemutatott engem szüleinek. Velük egyébként én is hasonló szimpátiába kerültem, mint végül ő anyámmal. Rendes, dolgos embereknek tűntek, akiknek mindennapi gondjaik mellett nem okozott nehezére segíteniük kétségbeesett lányukon. A rólam felvetődött kérdésekre persze barátnőm is betanulta a már anyámnak beadott mesét, így mindkét oldalon nyugodtak maradhattak a kedélyek. Annyival színesítettük ki, hogy a fővárosból visszatérve Mátészalkán vettem magunknak lakást. Annyira el voltam foglalva a boldogságommal, hogy még az utca végén gyanúsan parkoló, sötét színű Mercedest sem vettem észre, mikor megérkeztünk gyerekkorom színhelyére. Mifelénk nem sűrűn lehetett látni luxusautót. Korábban biztos, hogy nem kerülte volna el a figyelmemet egy ilyen dolog, de ekkor túl sok mindenen járt az agyam. Madarat lehetett volna fogatni velem. Nekem is nagyon hiányzott már jó anyám, hisz régen láttam szegényt. Andival nagyon hamar megtalálták a közös hangot. Jól tartotta magát, nem látszott rajta az egyedüllét, de a jó hírek és a tudat, hogy ezentúl gyakrabban látogathatjuk, láthatóan feldobták. Nagyon megörült a látogatásnak és hogy ilyen rendes lány lett a társam. A konyhában leültünk az étkezőasztalhoz tartozó faszékekre, melyeket még apám készített saját kezűleg. Elég ingatag állapotban voltak, de még a célnak éppen megfeleltek. A hazai ízekben gazdag, ízletes tyúkhúsleves és juhtúrós sztrapacska elfogyasztása után buzgón osztottuk meg vele jövőbeni terveinket, közös céljainkat.
A régi, boldog, tizenhárom éves korom előtti családi perceket idéző nap után visszatértünk saját, kisvárosi életünkbe. Miután Petike elaludt, elvittem Andit, hogy végre beadja a felmondását. Záráskor a főnöke mindig bent tartózkodott, én pedig nem engedtem, hogy tovább húzzuk a dolgot, minél előbb kint akartam őt tudni arról a lepratelepről. Mivel az illető még nem volt bent, várni kényszerültünk. Odaléptem a terem sarkában heverő ócska zenegéphez, keresgetni kezdtem a számok között.
- Mire készülsz? - kérdezte Andi mosolyogva.
Én tovább keresgéltem, mire végre megtaláltam nagy kedvencem, Johnny Cash számait benne.
- Nem! Most valami másra vágyom… áh, meg is van! Ez jó lesz - rikkantottam fel, amikor kicsit lejjebblapozva megpillantottam Carlos Gardeltől a Por Una Cabezát.
Furcsálltam, hogy egy ilyen zene is megtalálható volt a gépben, de ez nem gátolt meg abban, hogy táncra perdítsem a lányt. Ez volt az első alkalom, hogy előjött egy kedves emlék Brigivel kapcsolatban, ez volt ugyanis az a szám, amire olyan jók voltunk együtt annak idején. A múltat félretolva, a jelenre koncentrálva lépegettem ritmusosan a zene lüktetésére, Andi meglepően ügyes partnernek bizonyult. Még az eddiginél is jobb kedvre derítette, hogy felfedtem előtte számára eddig ismeretlen, tánchoz való tehetségemet. Talán ekkor hódítottam meg végleg a szívét, ha volt még benne egyáltalán bármilyen kétely. Ahogy befejeztük, meg is érkezett a hely tulajdonosa, Andi főnöke, az alacsony, kissé túlsúlyos, kopaszodó László. Sokat nem beszélt róla addig, de elsőre barátságos, rendes ember benyomását keltette. Miután közöltük vele látogatásunk célját, sajnálkozva ugyan, de helyeselve fogadta el a döntést. Behívta Andit a hátsó irodába, hogy átfussák a szerződés, munkaviszony befejezésére vonatkozó részét, majd aláírják a szükséges papírokat.
Mivel lassan már a sörről is teljesen lemondtam, egy csésze kávé előtt üldögélve várakoztam. A kintről beérkező fényszóró ereje elvakított egy pillanatra, majd amikor azt lekapcsolták, az ismerős motorbúgásra lettem figyelmes. Ismertem a hangot, hisz az én autóm is ilyet ad ki.
- Istenem! Csak nem? - hasított belém a gondolat, miközben azon agyaltam, vajon ki érkezhetett.
A lassú léptek okozta cipőkopogástól görcsbe rándult a gyomrom, amint azok egyre közelebbinek hallatszottak. Amikor végre kinyitódott az ajtó, először a kilincsre pillantva a fekete bőrkesztyű fedte kezet láttam meg. Pár másodperccel később már ott állt velem szemben a férfi, akinek jelenlétére a legkevésbé volt szükségem: Kesztyűs.
- Szervusz, Pali! - üdvözölt, miután alaposan szemügyre vett, és körülnézett a teremben.
Próbálta leplezni a dühöt, melyet érzett, de én jól tudtam, hogy nem egy baráti látogatásra jött. Persze, hogy tudtam, hisz ekkor már a rajtam fokozatosan eluralkodó félelem kitisztította látásomat. Igen, féltem, mert már volt veszítenivalóm.
- Beszélnünk kellene. Nem gondolod? - kérdezte a rá oly jellemző gúnyossággal, miután közelebb lépett asztalomhoz.
- Adhatok valamit inni? - kérdezte tőle a műszakban lévő pultos lány, mielőtt még közelebb került volna.
Kesztyűs ördögi tekintete végre lekerült rólam, még ha csak ideiglenesen is.
- Ugyan, kedves… maga nem - felelte, majd a pult irányába indult, odaérve be is ment mögé.
A lány nem tudta, hogy mi történik, megrémülve már Lászlónak akart kiabálni.
- Szabad lesz? - kérdezte udvariasan a lánytól, mielőtt az megtehette volna, s rámutatott a mosogató mellett elhelyezett szivacsra és szerre, miután kezébe vett egy üres poharat.
- Persze - dadogta az alkalmazott, majd tágra nyílt pupillákkal szemlélte, amint a férfi jó alaposan újra elmossa az elvileg tiszta kelléket.
- Bocsásson meg hölgyem, nem szoktam ilyen helyekre járni - kért elnézést a nőtől a lehető legtermészetesebb hanglejtéssel.
Savanyú képpel vette tudomásul, hogy nem kapható Bourbon a csehóban, végül töltetett vele az egyik polcon található olcsó whiskyből. Hirtelen újra felém fordult, s kezében az itallal elindult irányomba.
- Itt biztos nem úgy mossák el, mint otthon nálam - jegyezte meg, majd lehuppant velem szembe. - Na, mondd! Mi ez az egész? Mi van veled a melóban? Úgy hallottam az a nő elveszi a józan ítélőképességedet - vágott bele mondanivalója közepébe hirtelen.
- A nő és a munka két külön dolog. El tudom…
Nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot, és mérgesen közbevágott:
- Elég! Idefigyelj! Jó munkát végzel nekem, nagyon értékes vagy a számomra. Ugye nem képzeled, hogy hagylak lelépni csak úgy?!
Egyre jobban féltem, rá kellett jönnöm, hogy lelepleződtem előtte. Még ki nem mondott terveim is nyitott könyvek voltak a számára. Próbáltam tagadni, de átlátott rajtam.
- Ha egyszer bent vagy, nem tűnhetsz el szó nélkül! Nem engedlek el, világos?! Mi vagyok én, a kurvád?! Az vagyok?! Ne haragíts magadra! - kelt ki magából teljesen, én továbbra is csak ültem, és egyre kisebbnek éreztem magam.
- Nem válaszolsz, ha hívlak? Mit képzelsz magadról?! A kis ribancoddal bánhatsz így, de velem nem! - dühöngött tovább, a kezében lévő poharat majd összeroppantva.
- Édes, ki ez az ember? - terelte el hirtelen mindkettőnk figyelmét Andi kérdése, miközben ijedten nézett rám, egyedül kilépve az irodából.
- Csak nem? Hát ő lenne az! - mondta Kesztyűs valamivel higgadtabban, mielőtt én megszólalhattam volna, majd felpattant, és odalépett a nőhöz. - Engedje meg, hogy bemutatkozzam - nyújtotta oda neki a továbbra is bőrben izzadó jobb kezét. - A barátja munkaadója vagyok, a nevem Pásztor Ottó.
Akkor hallottam először az igazi nevét, már ha tényleg az volt az. Kegyetlensége és hidegvére ellenére őszinte ember hírében állt. Néha fájóan is az volt. Már azt vártam, hogy mikor közli velünk: a játéknak vége. Andi láthatóan megrémült, félve nyújtotta oda kacsóját a tenyérbe mászó képpel őt szinte pislogás nélkül méregető férfinak.
- Sokat hallottam már kegyedről, már ha ön az, Andrea.
A lány biccentett.
- Persze nem Palikától tudok önről, ő mostanában nem beszélget velem. Legalább is nem eleget. Ugye haver? - szegezte nekem a kérdést.
Végre feleszmélve a sokkból megembereltem magam, felálltam, és elhúztam Andit a mindenki másban is félelmet keltő férfi közeléből.
- Takarodj innen! Takarodj, és hagyj minket békén!
Kesztyűs meglepődött, miután meghallotta goromba elutasításomat.
- Még látjuk egymást - szólt oda nekünk, mielőtt mindkettőnknek dobva egy-egy vészjósló pillantást távozott a bejárati ajtón.
- Mi volt ez az egész? - kérdezte szerelmem ideges hangon, könnybe lábadt szemekkel.
- Majd elmondom, most tűnjünk innen!
Az értetlenül álló néhány vendéget és a pultos csajt válasz nélkül hagyva kisétáltunk az épületből, és beültünk a kocsiba.
Tudtam, hogy cselekedni kell, és nincs idő alaposan átgondolni a dolgokat. Tudtam, hogy azonnal le kell lépnünk, mert ezt nem fogja annyiban hagyni. Egy újabb, végzetes tévedés lett volna tőlem, ha azt hiszem, van még kiút ebből a szituációból.
- El kell tűnnünk! Méghozzá ma éjszaka - jelentettem ki a továbbra is könnyező Andi faggatására reagálva, közben a kormány mögött az utat figyeltem.
Pityergése folyamatosan alakult át zokogássá, mikor felfogta: barátja bizony véresen komolyan beszél. Nem árultam el neki részleteket, viszont el kellett mondanom, hogy akár az életünk is veszélyben lehet. Persze tudtam jól, hogy pontosan ez a helyzet.
- Rendben, de mi lesz a szüleimmel? Őket is vinnünk kell! - közölte velem dadogva az észérveket, aminek következtében újabb felismerést tettem:
Jó ideje figyeltethetett már Kesztyűs. Mi van, ha anyámhoz is követtetett minket?
Elborzadtam. Bepánikoltam, de egy ideiglenesen működni látszó tervecskét sikerült összehoznom a pillanat hevében:
- Oké, jól figyelj! Te itt most kiszállsz, és fogsz egy taxit. Hazamész, összepakolod a legszükségesebb holmikat, felkapod Petikét, beültök a kocsidba, és elmentek a szüleidhez. Ott találkozunk. Miután felvettem anyámat, azonnal odamegyek.
Átgondolva, a házak területi elhelyezkedése szempontjából ez volt a lehető leggyorsabb útvonal, hogy minél előbb elindulhassunk. Arra gondoltam, hogy felmegyünk a fővárosba, minél messzebb a veszélytől. A pénz mindenesetre nem jelenthetett akadályt. Mivel minden perc számított, nem engedhettük meg magunknak, hogy szépen felszedjünk mindenkit Mátészalkán, aztán elmegyünk anyámért Csengerbe, ami egy jó negyvenperces autóút volt, ráadásul a keleti irányba. Az nem működött volna. Ki kellett használnunk az esélyét, hogy Kesztyűs talán vár még egy-két napot, mielőtt valami radikálisat csinál, és minél előbb kereket kellett oldanunk. Andi reszketve vette tudomásul, hogy el kell szakadnunk egymástól, de egyetértett velem. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer menekülni fogok. Attól keményebb voltam. Minden megváltozott. Már rengeteg veszítenivalóm volt, komoly tétje a menekülési akciónak. Gyors csókváltás és ölelés után ideiglenesen búcsút vettünk egymástól.
Olyan gyorsan vezettem, amennyire csak lehetett, érkezésem előtt felhívtam anyát, hogy készüljön el, velem kell jönnie. Azt már csak odaérve kötöttem az orrára, hogy valószínűleg mind veszélyben vagyunk az én hibámból, és ezért ébresztettem fel az éjszaka közepén. Bővebb magyarázatot nem adtam neki, mondván majd később mindent részletesen megbeszélünk. Bevágtam a csomagtartóba a szakadt kis bőröndöt, amit még azelőtt elvettem tőle, hogy befejezhette volna a pakolást.
- Mibe keveredtél, drága fiam? - adott hangot aggodalmának elpityeredve, de választ nem tudott már belőlem kihúzni.
Vezettem visszafelé, idegességemben nagyokat nyelve. Próbáltam hívni Andit, hogy hol tart, de valamiért nem vette fel a telefont többszöri próbálkozásra sem. Rápillantva az órára tudtam, hogy már rég az szüleinél kéne lennie, így hívtam őket. Második hívásomra végre valaki felvette a kagylót:
- Ki az ilyenkor? - szólt bele az álmos, női hang.
Mint édesanyjától megtudtam, Andi nem járt náluk, és nem is telefonált. Reszketve gondoltam arra, hogy talán valami baj történt. Úti célt változtatva jobbra fordultam a nagy körforgalomnál a megbeszélt helyre vezető egyenes út helyett, és saját otthonunk felé vettem az irányt, édesanyámmal az anyósülésen.
Miután megérkeztünk, leparkoltam az épülettől kicsit messzebb, hogy fel tudjam mérni a terepet. Anyám folyamatos kérdezgetése kezdett igazán idegesíteni. Miután emeltebb hangon leteremtettem, mondván, most nincs időm a nyavalygását hallgatni, végre elcsendesedett. Láttam, ahogy a bejárattal szemben parkoló Skoda ott állt nyitott első ajtóval. Összeszorított fogakkal, óvatosan közelítettem meg, miután nyomatékosan megkértem anyámat, hogy csendben várjon meg a kocsiban. Benéztem a jármű ablakán, de senki sem tartózkodott benne. Csupán az egyik nagyobb méretű utazótáskánkat találtam meg a csomagtartóban. Elindultam a lépcsőház bejárata felé, ami egy ajtó által egyenesen vezetett földszinti lakásunkba. A lépcsőn Andi kicsatolódott övtáskáját találtam meg, amint abból néhány dolog kihullva hevert a hideg járólapon. Gyomromat a torkomban éreztem, izzó feszültség szaladt át az egész testemen. Ezek szerint mégsem ismertem ki elég jól Kesztyűst. Egyik embere már várhatott ránk, bár valószínűbbnek tartom, hogy ő maga is ott volt. Ellentétben azzal, ahogy gondoltam, azonnal le akart csapni ránk. Én hülye barom meg hagytam, hogy Andi egyedül menjen haza.
- Kérlek, Istenem, ne hagyd, hogy bármi bajuk legyen - fohászkodtam életemben először, mielőtt félve kinyitottam a bejárati ajtót.
Magától az Úrtól kértem segítséget, mert már semmi másban nem kapaszkodhattam meg. Beléptem hát alig pár napja még vidámsággal, nevetéssel, lázas tervezgetéssel hangos otthonunkba, ami már a legkevésbé sem hasonlított a felemlegetett képre. Szürke volt, még a színes falak, bútorok is annak tűntek. Az első szoba, ami a belépők elé tárult, a dolgozószobám volt, melynek nyitva találtam ajtaját. Halk léptekkel eljutottam a küszöbig, majd beléptem rajta. Minden ugyanúgy nézett ki, mint ahogy hagytam, semmi furcsaság nem tűnt fel. Egyedül talán az ijesztően komor hangulat volt idegen, melyet az élettelen íróasztal, és a többi szobakellék sugárzott. Kihúztam legfelső fiókját, és kivettem elfeledett barátomat, aki ugyanúgy csillogott, mint korábban. Magabiztosságot adott, megnyugtatott, amint hozzáértem.
- Hahó! Valaki? Drágám, itt vagy? - hívtam kedvesemet hangosan, a folyosón végigsétálva annak reményében, hogy még mindig készül, és a telefonját csak lenémította, azért nem válaszolt.
Persze, jól tudtam, hogy mindez csak áltatás, de az embernek van egy furcsa tulajdonsága: néha előfordul, hogy nem adjuk fel, a legvégsőkig kitartunk. Akkor is, ha már szinte semmi esélyünk nincs a sikerre.
Én is a legvégsőkig reménykedtem benne, hogy nem esett baja szeretteimnek. Hogy nem kell majd magamat hibáztatnom olyan emberek haláláért, akik nem érdemlik meg azt. A konyhába léptem, és az elém táruló látvány képe beigazolta, amit már rég tudni véltem, csak féltem bevallani magamnak: ott feküdt Andi mozdulatlanul a csempén. Megnéztem a pulzusát, nem volt neki. Közelebb hajolva, nyakán piros csíkot, ujjnyomokat véltem felfedezni. Tehetetlen voltam, túl késő volt bármihez, hisz jó ideje ebben az állapotban lehetett már. Meghalt a nő, aki új értelmet adott életemnek. Furcsamód a tudat, hogy nincs többé, semmi látható, emberi reakciót nem váltott ki belőlem. Nem sírtam, csak álltam mellette percekig szótlanul, mozdulatlanul.
- Kit akartam átverni? - futott át az agyamon.
A családi idill, a nagy tökéletesség csak egy hamis illúzió volt.
- Miért nem sírok? Mert én egy állat vagyok, azért. Az a valami az igazi énem, amit Andi jelenléte elnyomott bennem. Mi mással lehetne magyarázni érzéketlenségemet?
Szinte láttam magam előtt, ahogy Ottó ujjhegyeit mozgatja, még mindig fent lévő bőrkesztyűjén keresztül. Tudtam, hogy ő tette, ráadásul saját kezűleg. Petikét végül nem találtam meg, volt tehát még halvány remény arra, hogy a fiú él. A fiú, akinek ártatlan anyját én küldtem a másvilágba. Törni, zúzni, pusztítani akartam. Elhagyva a lakást, öklömmel sorra ütöttem be a lépcsőház falán elhelyezett postaládákat. Ordítottam. Üvöltöttem. Vártam, hogy hátha kijön valaki a lármára, és okot ad rá, hogy belezúzzam a földbe. Dühvel a szívemben, bosszúra éhesen, késemmel zsebemben rohantam ki az épületből, miután senki sem reagált viselkedésemre odabent, és visszamentem a kocsihoz. Odakint már világosodott. Becsaptam mindenkit, köztük szülőmet is, tetteimnek komoly áldozatai lettek. Beülve a járműbe, anyám rémült arca fogadott. Mielőtt bármit szólhatott volna, észrevettem, hogy egy fegyver van a tarkójához szorítva. Meg akartam fordulni, de a hátsó ülésről érkező hang megelőzött:
- Ne fordulj meg! Csak vezess, ha jót akarsz! Majd mondom az utat.
Az egyértelmű utasításra beindítottam a motort, és elindultam.
- A főnök azt mondta, őt is vigyük - mondta a férfi, miután megkérdeztem, hogy nem rakhatnánk-e ki legalább anyámat.
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 09-27-2014 @ 02:37 am
| Hozzászóló: AngyaliAndi (Ideje: 09-30-2014 @ 10:00 am)
Comment: Nagyon érdekesen alakul, várom a következőt. Csak sajna kinyírtad a "druszámat". :))))))))))))))) |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Norbertinho (Ideje: 09-30-2014 @ 01:51 pm)
Comment: Hát bocsánat érte :) De sajnos mennie kellett :) Örülök, hogy érdekesnek találod! |
|
|
|
|
|
