Beléd égtem, fájdalmasan, iszonyú kínokkal,
át az élő szöveten, aljasul, mindent elpusztítva.
Mindent ami valamikor egyszerűen, csak Te voltál,
mi saját léted volt, érző, létező embernek gondoltál.

Váratlan láng voltam, apró kicsiny parányi szikra,
észre sem vetted, pedig Önmagad, magadnak okoztad.
Tűz nélkül nehéz lenne emberként életben maradni,
azt hitted lételem a tűz, a fény, de rosszul gondoltad.

Lángra lobbantam, hatalmas tűzzé a piciny szikrától,
hogy hihetted ez egyszerű láng, mely határok közt tartható.
Tévedtél, erős vagyok, mindent akarok, megszerzek Én,
felperzseltem vágyad, ami benned volt, mert könnyen ég.

A tüzet táplálni kell, az égéshez nem elég csak az oxigén,
lényed kiégve, nem adott új talajt, nem gyújt szenvedélyt.
Hamu maradt itt neked csak, szürke, melybe belekap a szél,
tovább visz, nem vigyáztál, megbűnhődsz mindenért.

Mert csontig égtem beléd, a bőrödön, a nyers húsodon át,
leszek az örök emlék, a végtelen, csonkolt fájdalom.
Még élő a lelked és a tested hordoz emlékként tovább,
sőt utána is az örökkévalóságba, a következő életbe át.