[ Kezdőlap ][ Házirend ][ Blog ][ Irodalom Klub ][ Minden Ami Irodalom ][ Olvasóterem ][ Képtár ][ Műterem ][ Fórum ]
Hoppá !!!

Kedvenc versek
a You Tube-on
Tedd fel a kedvenceidet.




Ellenőrizd a helyesírást,
ha nem vagy biztos benne!




Tagjaink könyveit itt rendelheted meg



Fullextra Arcképtár


Küzdőtér

Szia, Anonymous
Felhasználónév
Jelszó


Regisztráció
Legújabb:
: MLilith
Új ma: 0
Új tegnap: 0
Összes tag: 9161

Most jelen:
Látogató: 338
Tag: 0
Rejtve: 0
Összesen: 338


Üzenőfal
Arhívum   

Csak regisztrált felhasználók üzenhetnek. Lépj be vagy regisztrálj.

Szolgáltatások
· Home
· Arhívum
· Bloglista
· Fórumok
· Help
· Hír, cikk beküldő
· Irodalom
· Irodalom Klub friss
· Journal
· Keresés
· KIRAKAT
· Kirakat Archivum
· Magazin
· Mazsolázó
· Mazsolázó Archivum
· Mazsolázó beküldő
· Minden Ami Irodalom
· Mindenkinek van saját hangja
· Műterem
· Nyomtatási nézet
· Olvasóterem
· Partneroldalak
· Privát üzenetek
· Személyes terület
· Témák, rovatok
· Üzenőfal
· Összesítő

cheap cigarettes sorry.
Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja!


Amatőr Irodalmárok Klubja!
[ Amatőr Irodalmárok főoldala. | Regisztrálj! ]

Csatlakozz te is közénk! A tagjainknak lehetősége van saját írásaikat publikálni, és a többiekéhez hozzászólni.

Édes szerelmeim 7. rész
Ideje:: 10-07-2014 @ 01:17 am

Megjegyzés: 18-as korhatár, csak erős idegzetűeknek ajánlott!

Lassan kezdtem magamhoz térni, még szédültem a szer hatásától. Orromat azonnal erős benzinszag csapta meg. Nagy nehezen ki tudtam nyitni a szemeimet, csuklómon kötél szorítását éreztem, számba dugott rongy gondoskodott róla, hogy ne tudjak hangot kiadni. Homályosan, de láttam, hogy valaki pár méterre tőlem ugyanúgy lekötözve ül egy széken, velem szemben. Kintről tucatnyi jármű járó motorjának beszűrődő zaja bántotta fülemet. Fokozatosan tisztult látásom, lassan felismerni véltem a szintén fogva tartott személy arcát: édesanyám volt az, szája ugyanúgy betömve, mint az enyém. Körülnézve felismertem, hogy régi családi házunk nappalijában vagyunk, mindketten a konyhából áthozott faszékekhez kötözve. Ő a bejárati ajtóhoz volt közelebb, én pedig a konyhába vezetőhöz. Bámultunk egymás szemébe, mást nem is tudtunk csinálni. Szavak nélkül is értettem, miről árulkodnak anyám vérvörös szemei. Mélységesen szégyelltem magam, amiért idejutottunk. Korábban említettem, hogy az ember hajlamos a végsőkig kitartani. Mindig úgy véltem, ez egy olyan tulajdonság, amivel együtt születtünk, és együtt is halunk meg. Lehet, hogy rosszul gondoltam. Ebből a szorult helyzetből nem volt kiút, és ezt tudtam. Elfogadtam. Nem reménykedtem az utolsó pillanatig, mint tettem azt, mielőtt megpillantottam Andi holttestét. Most nem. Éreztem, hogy itt a vége a játéknak. A gúnyos mosolynak nyoma sem volt Kesztyűs arcán, mikor egymaga belépett a házba, és megállt a szobának egy olyan pontján, amely körülbelül ugyanolyan távolságra volt tőlem, mint anyámtól. Kicsit beteg gondolat, de mintha kilépegette volna a métereket, mielőtt bevitt volna minket, és előre megrajzolta mindkettőnk helyét, ahol lennünk kellett. Ha lemértem volna, szinte biztos, hogy milliméterre pontosan, mindketten ugyanolyan távolságra voltunk az ő pontjától. Mintha annyit koncentrált volna korábban erre az eljövendő pillanatra, hogy már szinte maga előtt látta az eseményt lejátszódni, és most pont ugyanúgy akarta megvalósítani az egészet. Kiismerhetetlen volt számomra, de egy valamit jól tudtam: ezen az éjszakán ő a fejünket akarja. Nincs kibúvó, nincs minden problémát megoldó házasságkötés, de még csak egy tisztességes párbaj eshetősége sem állt fenn. Olyan volt Kesztyűssel a közöttünk lévő ellentét, mintha egy izgalmas sakkparti két játékosa lettünk volna. Az volt a baj, hogy az ő folyamatos sakkjaira, én állandóan csak a parasztokat tologattam ide-oda. Még miután megölte Andit, akkor is. Ide jutottunk, mert hagytam, hogy nyugodtan szövögesse tervét, alaposan megtervezze lépéseit. Amikor felülkerekedtem rajta, és megölhettem volna, akkor kapott először sakkot tőlem. A saját és az anyám arcán jelentkező halálfélelem a megmondója, hogy sikerült kilépnie belőle, ráadásul egyből mattot is adott visszatámadásával.

Ott állt tehát, hogy mindketten jól lássuk, a bőrdarab természetesen most is a kezén volt. Arcára volt írva, hogy azért teszi, amit tesz, mert nincs más választása. Nem tudta már többé megszelídíteni az elszabadult fenevadat, így csapdába zárta.
- Palikám! Asszonyom! - szólított meg minket illedelmesen, nagyokat nyelve, nem a rá jellemző magabiztossággal… inkább szomorúságot véltem felfedezni hangján. - Sajnálom, de most itt mindketten meghalnak - tisztázta le előttünk, hogy mi is fog történni. Anyám sírása egyre erőteljesebb lett, majdnem megfulladt saját nyálától, amit a rongy miatt nem tudott kellő ütemben lenyelni. - Nem tehetek mást azok után, amit tettél Palikám. Az embereim a véredet akarják. Pontosabban még annál is többet. Nem ölhetlek meg csak úgy simán, szenvedned kell. Szenvedned, hogy megmutassam nekik, hogyan szoktam példát statuálni. Azt akarom, hogy lássák, mit teszek azzal, aki ellenem fordul, hogy nekik még csak meg se forduljon a fejükben. Ha nem tenném meg, gyengének mutatkoznék.
A szavai okozta sokktól alig tudtam eszméletemnél maradni, gondolataim már csak egy dolgon jártak: anyámat nem akartam magammal rántani, ő nem érdemelt kínhalált az általam elkövetett hibákért. Szülőm irányába leadott folyamatos biccengetésekkel próbáltam jelezni Kesztyűs felé, hogy legalább őt kímélje meg.
- Tudom, tudom. Szeretnéd, ha anyádnak megkegyelmeznék. Attól tartok, ezt sem tehetem meg. Innen már nincs visszaút. Látott engem, megtudott dolgokat. Igaz keveset, de eleget ahhoz, hogy a nyakamba öntse a szart. Ha téged kicsinállak, azt nem fogja annyiban hagyni.
Ekkor már testem birtoklásán osztozni kényszerültem a lénnyel, aki még a hálószobában történtek hatására merészkedett elő. Mindketten jelen voltunk, de tenni ő sem tudott semmit. A lekötözött kezeket még ő sem tudta megmozdítani olyan erősen, hogy azok elszakítsák szabadságuk zálogát.
- Érzed a benzinszagot? - kérdezte Kesztyűs letörten, szemembe nézve. - Az egész házat lelocsoltuk, ahogy édesanyádat is.
Alig bírtam hallgatni. Anya, bár szemei nyitva voltak, rég nem volt már ott. Sokkos állapotában feje néha megrezzent, ami jelezte, az élet még nem hagyta el.
- Szóval az a forgatókönyv, Palikám, hogy én meggyújtom ezt a gyertyát - mutatott rá egy félig, sőt inkább kétharmad részéig már leolvadt gyertyaviaszra, amiből azért a kis zsineg még használható állapotban volt. - Szóval, amikor néhány perc múlva teljesen elolvad, ami a viaszból megmaradt, valószínűleg a tűz elég közel lesz ehhez a darabka kendőhöz - folytatta, felmutatva nekem egy vékonyka, de elég hosszú, benzináztatta selyemkendőt, melyet rátett a kis tányérkára, amin a gyertya volt. - Miután a tűz belekap, az pillanatok alatt szépen átterjed a szoba többi, belocsolt pontjára. Igen, édesanyád is ezen pontok közé tartozik.
Végre nekem is kifutottak könnyeim, patakokban csordogáltak le, egész az inggalléromig, majd onnan tovább a mellkasomra, ahol végül felszáradtak a hőtől, mely egyre forróbb lett bennem.
- Rád nem locsoltunk benzint, mert azt akarom, hogy te válj porrá legutoljára. Édesanyád és a ház után. Miután szemtanúja voltál elmúlásuknak.
Odajött hozzám, leguggolt elém, hogy kommunikálhassunk. Nem, nem vette ki a rongyot a számból, de így már elég közel volt ahhoz, hogy olvasni tudjon a szemeimből. - Tudod, hogy azt nem tehetem. Miért kérsz olyat, amiről tudod, hogy lehetetlen?
Megrökönyödtem. Talán tényleg értette, hogy mit mondanék, ha tudnék beszélni. Lássuk akkor:
- Könyörgöm neked Ottó! Ha már meg kell minket ölnöd, legalább anyámnak legyen gyors halála - próbáltam szuggerálva eljuttatni hozzá kérésemet.
Ottó pár másodperc gondolkodás után felállt, és odament anyám mozdulatlan testéhez.
- Rendben. Ezt megteszem neked - mondta, majd előhúzta jó öreg cimborámat nadrágjára erősített tokjából, melyet addig sötét zakója takart.
Most nem ragyogott rám olyan szépen, mint korábban. Nem. Most az érem másik oldaláról voltam kénytelen az eseményeket szemlélni, a ring másik sarkából. Már nem éreztem úgy, hogy a barátom. Azon tűnődtem, vajon tekintetem továbbította-e anyámnak a mindent elsöprő bűntudatot, amit éreztem, mikor még eszméleténél volt.
- Palikám! Te voltál az első alkalmazottam, akit ilyen közel engedtem magamhoz. Végül a családom tagja lettél. Őszintén mondom, hogy kiérdemelted, attól függetlenül, hogy megvoltak önnön érdekeim, melyet a házassággal kívántam érvényre juttatni. Sajnálom, hogy így félresiklottak a dolgok - mondta, kristálytiszta őszinteséggel, majd egy gyors mozdulattal beledöfte a kést anyám gyomrába.
- Anyukám! Édes anyukám! Nagyon sajnálom.
Bőgtem, ordítottam magamban, olyan erővel, hogy majdnem igazi szavak jöttek ki testemen keresztül. Utoljára akkor zokogtam így, amikor apám elmagyarázta nekem, hogy pontosan mi is történt Brigittával. Meghalt, eltávozott az életből talán az utolsó személy is, ami még emlékeztetett rá, hogy magam is az emberi faj tagja vagyok.

Láttam Kesztyűst odasétálni a gyertyához. Meggyújtotta. Elindult a kijárat felé, kezében a véres tőrrel, de az ajtóban még megállt, és visszanézett rám.
- Egyszer már mondtam, hogy a tiéd. Kiérdemelted. Ez azóta sem változott - mondta utolsó hozzám intézett szavaival, mielőtt elhagyta a házat, a tárgyat pedig a közelembe hajította.
Valóban, ahogy megjósolta, pár perc után belekapott a megfogyatkozott viaszon lecsúszó tűz a kendőbe, majd sebesen terjedt tovább, míg nem elérte szülőm testét is. Ahogy terjedt egyre tovább a nappaliban, úgy nyelte el az összes emléket, amit egykori otthonom őrzött.
- Csak legyen már vége! - járt a fejemben az egyetlen gondolat, ami járhatott.
A tűz már majdnem elérte lábaimat, mikor belém hasított a tudat, hogy épp az apám által kreált, rozzant székén ülök. Hintáztam előre-hátra, már amennyire a kötél szorítása engedte, és kiderült, hogy az ingatag lábaknak nem kellett volna sok, hogy kitörjenek. A szék, egészében hozzám kötve túl nehéz lett volna ahhoz, hogy felálljak vele együtt, de talán ha a lábait valahogy ki tudtam volna törni, akkor elég súlyt veszített volna.
- Kaptam egy segítséget valahonnan? Egy utolsó szalmaszálat? Ha sikerülne, akkor végül is közvetett értelemben, de apám mentené meg az életemet. Meg kell, hogy meneküljek? Miért? Nem értem. Pont ezt érdemlem, nem? Akkor most miért kapok még egy esélyt? Petike? Lehet, hogy ő miatta? Vagy, hogy leszámoljak ősi ellenségemmel?
Akárhogy is, a lehetőség ott volt. A húsomba tépő láng okozta fájdalom érzete döntötte el végül helyettem, hogy küzdeni fogok az életemért. Miközben bőrömet mardosta lefele lábamról, újra előjött az elemi ösztön, az életben maradási vágy, mely úgy gondoltam, bennem már nincs meg. Élni akartam. Hogy miért? Azt még nem tudtam megmondani. Hintáztam tovább, aminek végül meg lett az eredménye; a lábak kitörtek. Sikerült odakúsznom a késhez, és elvágtam vele a kezeimet szorító kötelet. Felálltam, elszorítottam a vérzést a vállamon egy ruhadarabbal, és kibicegtem a konyhába, ami az egyetlen lehetséges kiutat jelentette. Elől valószínűleg még mindig ott voltak Ottóék, de egyébként sem tudtam volna megközelíteni a bejárati ajtót, a szoba azon részét már teljesen elnyelték a lángok. A konyhában található hátsó udvarra vezető ajtót vettem célba. Viszonylag könnyen kijutottam a házból, és biztonságos távolságra kerültem tőle. Visszapillantottam még egykori otthonomra, mely addigra már szinte teljesen a tűz martalékává vált, mielőtt bemenekültem a kertünk végéből kezdődő kukoricásba.

***

Miután elmenekültem, bujkálni kényszerültem. A legjobb volt Kesztyűst abban a tudatban hagyni, hogy végzett velem. Később valószínűleg ő is megtudta, hogy nem találták meg a csontjaimat a romok között. Az utcákon sínylődtem, sanyargatva magam magyarázatot keresve, hogy miért is éltem túl azt az éjszakát. Nem tudtam Kesztyűs közelébe kerülni, így Petikét sem láttam viszont. Szenvedéssel teli, válaszok nélküli időszak után, több mint fél évvel később, veszítenivaló nélkül ellátogattam egykori lakásomra, melyet Judit kapott meg értelemszerűen. Nem találtam otthon senkit, ami furcsa volt. Azt hittem, hogy figyelteti Ottó a lakást, arra az esetre, ha felbukkannék. Így történt hát, hogy a velem csúnyán elbánó események eredményeként kész voltam eldobni magamtól az életet azon a napon. Pontosabban azt az állapotot, ami maradt nekem, amit már legkevésbé sem nevezhettem életnek. Ott voltam szobámban, amit egykoron Andival osztottam meg, és nem volt semmim, leszámítva késemet, és a még mindig bontatlanul a szemétben pihenő meghívót az osztálytalálkozóra.


Utoljára változtatva 10-07-2014 @ 01:17 am


Hozzászólás írása
Hozzászólás írása
További
További
Irodalmár profil
Irodalmár profil
Üzenet küldés
Üzenet küldés

Posted Comments

Hozzászóló: a_leb
(Ideje: 10-07-2014 @ 12:40 pm)

Comment: Jártam itt is, olvastam. aLéb


Hozzászóló: Norbertinho
(Ideje: 10-07-2014 @ 07:13 pm)

Comment: Köszönöm Béla!


Hozzászóló: AngyaliAndi
(Ideje: 10-08-2014 @ 07:24 pm)

Comment: Köszi. Kinyírtad az anyját is. :((((((((((((( De azért tetszik! :)))))))))))))))))))


Hozzászóló: Norbertinho
(Ideje: 10-09-2014 @ 01:20 am)

Comment: Annak a jelenetnek különös fontossága van a számomra. Elég sok mindent merítettem a saját életemből, mégha csak jelképesen is, de nagyjából az én életemről is szól ez a történet. Mert bár az én édesanyám teljesen más körülmények között hagyott itt minket, de valahol magamat is felelősnek érzem. Ezt próbáltam visszaadni az írásban. Egy olyan főszereplő, aki rossz döntéseket hoz, rossz dolgok történnek vele, nem képes normális életet érni, és a szeretteire is kihatnak a cselekedetei. Koszönöm, hogy olvastad!


Irodalom ©

PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.31 Seconds