| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Édes szerelmeim 8. rész Ideje:: 10-11-2014 @ 06:00 am |
|
|
|
|
Megjegyzés: 18-as korhatár, csak erős idegzetűeknek ajánlott!
- Petike már lassan ötéves lesz - hasított belém a gondolat.
Fél éve nem láttam, nem tudtam róla semmit.
- Hogyan tudnék visszamenni érte? Hogyan tudnám kiszabadítani és elhozni? Mit művelhetnek vele ott? Mit fognak vele tenni azok a körülmények?
Lassan már kezdtem belebetegedni. A tehetetlenség megbénított, és elhalkította a már szerves részemmé váló sötétséget is, aminek jelenlétét állandóan éreztem. Nyomasztó bűntudattal a szívemben, melyet anyám és Andi halálának terhe rakott oda, felálltam, és kiszedtem a kukából a borítékot. Az állt benne, hogy szeretettel meghívnak engem is az egykori nyolcadikos osztályom húszéves osztálytalálkozójára, melyet a Makovecz Imre Általános Iskolában tartanak.
- Szombat? Az három nap múlva lesz - vontam gyors konzekvenciát, miután megláttam az időpontot.
Eltűnődtem, hogy miért csak ilyen későn érkezett meg a levél, de jobban belegondolva, nem volt nehéz kikövetkeztetni az okát. Biztos elterjedt már a rosszhírem az egész községben, és az utolsó pillanatig morfondíroztak rajta, hogy meghívjanak-e egyáltalán.
Egyre csak azon járt az agyam, hogy el kellene menni rá. Volt rá esély, hogy újra láthatom Tomi barátomat, és titkon reménykedtem benne, hogy Brigi is ott lesz. Bármit is tartogatott még számomra az Úr, mindenképpen látni akartam még egyszer a lányt, ha már a véletlennek köszönhetően kaptam rá egy halovány esélyt. Nem volt már bennem elég erő ahhoz, hogy tovább vívódjak magammal, hogy tovább emésszem magam Petike miatt, így eldöntöttem, hogy ellátogatok a találkozóra.
Amikor eljött a szombat, én már jóval a kezdés előtt a helyszínen voltam, és kicsit messzebbről kémleltem az érkező embereket. Kisvártatva megérkezett egy négytagú, boldog család, aminek férfi tagja ismerősnek tűnt. Bár rengeteg változáson ment keresztül, amióta utoljára láttam, de felismerni véltem Tomi barátom arckifejezését. Oda akartam menni, hogy köszönjek, jó lett volna feleleveníteni a régi barátság emlékét. Ahogy a két futkározó kisgyermeket figyeltem, azon tűnődtem, hogy mit mondanék neki. Végül nem mertem odalépni a tökéletesnek tűnő családhoz, ugyanis nem voltam olyan állapotban, hogy kommunikációt alakítsak ki bárkivel is. Talán a bennem megmaradt töredéknyi emberi érzések vettek rá, hogy végül elmenjek az eseményre, de azt nem mondták meg, hogy hogyan viszonyuljak a normális emberekhez. Kicsivel később megpillantottam Brigit is, akit megviseltnek tűnő arca ellenére is ugyanolyan gyönyörűnek láttam, mint tizenhárom évesen. Láttam, ahogy körbenéz, míg végül megakadtak rajtam a szemei. Egy másodpercig sem tartott neki, hogy felismerje az őt figyelő férfit, aminek következtében arca kikerekedett. Mosolyogva integetett felém, jelezve, hogy be kellene mennem. Félve mertem neki visszainteni, de valahogy nem bírtam megtenni az első lépést. Az érkező következő csoport valósággal besodorta őt magával az épületbe, mielőtt rászántam volna magam. Igéző szemei, a mosoly, mely arcán pihent, felkavarták bennem a régi érzéseket, így ha nehezen is, de elindultam utána. Akkorra már egy elég szép számú társaság volt jelen az iskola aulájában, ahol különböző finomságok, és italok várták a vendégeket. Fürge pillantásokkal Brigit fürkészve a tömegben, láttam hosszú, szőke haját elsuhanni a fejek között. Próbáltam kiabálni utána, de a lüktető zene eltompította hangomat. Ijedt, zavart tekintetét elcsíptem, mintha valaki akarata ellenére húzta volna maga után kezénél fogva. Követtem a lányt az aulából a tornateremig, és az ahhoz tartozó öltözőkig vezető folyosón, de nyomát vesztettem.
- Hagyj békén! Nem akarom! - szűrődött ki a lányöltözőből a kisebb veszekedésre utaló ricsaj.
- Csináld! Nem hallod?! Most akarom - szólt a mély férfihang, gorombán válaszolva az előző tiltakozásra.
A látvány tovább mélyítette addig sem kicsi sebemet, miután berúgtam az ajtót. Brigi állt ott rémülten, leszakított topja pedig a vele erőszakoskodó Tomi kezében volt. Semmit nem tehettem az ösztönlény ellen, aki a pillanat töredékében vette át a kormányt személyemtől, és vele együtt testem irányítását is.
- Pali? Te vagy az? - kérdezett Tomi idegesen, megijedve vészjósló tekintetemtől, ami rá szegeződött. - Héhé! Mit akarsz? - rikkantott fel, amikor elindultam irányába.
- Kérlek, ne bántsd! Ő nem tehet semmiről - kért meg a sarokba húzódó szőke lány.
- Mi? Miről nem tehet? Mi a fene folyik itt?! - kérdeztem, átmenetileg visszafogva magam.
- Semmi sem történt! Semmi közöd ehhez! - vágott közbe a férfi, miközben nadrágját letolva állt ott, kezében Brigi felsőjével.
Nem tetszett a reakció, ezért előhúztam késemet.
- Na, még most sem az én dolgom?
A zokogó lány, kezeit a fülein tartotta, s úgy gubbasztott a sarokban. Tomiban meghűlt a vér.
- Mi a franc ez? Kérlek! Mit akarsz, Palikám? - habogta.
- Ezt kérdezem én is. Mi a fene ez az egész? Mit akartál csinálni Brigivel?
Tomi csak motyogott, értelmes válasz nem jött ki a szájából.
- Ez nem az első eset már - vonta magára a figyelmet a feleszmélő lány. – Emlékszel, mi történt, amikor tizenhárom évesek voltunk? Amikor arra készültünk, hogy… tudod. Ő tette! Tomi erőszakolt meg azon a napon.
A lényt is sokkolták az elhangzottak, de meg nem bénították. A képemben elindult Tomi felé.
- Kérlek, ne tedd! Ne öld meg őt! Családja van. Családja, akiknek fontos.
Már válaszolni sem voltam képes. Mint a mágnes, úgy hívogatta magához késemet a férfi nyaka.
- És most mi lesz? Ki akarsz nyírni? - szakította félbe Tomi a lány könyörgését. - Rajta! Tedd meg! Tudod, honnan tudtam, hogy mit tegyek, amikor megtettem? Apám mutatta nekem! Úgy bizony, saját magamon tapasztaltam meg, hogy mi az a szenvedés! Kisgyerekként!
A lény egyre nagyobb szükségét érezte, hogy kiontsa a férfi életét, akit ott, abban a pillanatban minden minket ért sérelem okozójának véltünk. Nem érdekelte a magyarázat, csak ment előre serényen. Én az események tehetetlen szemlélője voltam csupán.
- Te tényleg azt hitted, hogy miattad mentem ugyanabba a gimnáziumba? Miattad, aki ugyanúgy megalázott minden nap, mint a többiek? Képes voltál a barátomnak nevezni magad?
Megragadtuk Tomit torkánál, és nekitoltuk a falhoz. Nem érdekelt minket, hogy Brigi továbbra is visít, vagy, hogy bármelyik percben bejöhet valaki. Nem. Odatettük a pengét Tomi nyakához, és végighúztuk rajta. Szemléltük, ahogy az apró vércseppeket nagyobbak követik a padlón. Tomi teste majdnem eldőlt, de nem engedtük. Megtartottuk. Arcára néztünk, és Kesztyűs képe jelent meg benne előttünk.
- Te rohadék! Megölted az anyámat! Megölted Andit! Elvettél tőlem mindent! - üvöltöttük, miközben a késsel, teljes erőnkből még négyet döftünk az élettelen testbe.
Úgy éreztük, hogy végre sikerült mindenért elégtételt vennünk. Brigi minket nézett. Látott minket. Látta, hogy nem ember vagyunk, hanem valami sokkal ösztönibb annál. Nem vette észre, amikor már újra, egyedül én voltam testemben. Kitisztultak gondolataim. Ránéztem a kezemben lévő késre, és láttam rajta lefolyni Tomi vérét, pont úgy, mint anno Gáborét. Ezúttal nem találtam olyan művészinek a látványt. Mély szomorúság fogott el, sőt, hatására lepergett előttem az életem minden nyomorúságos perce. Brigi még mindig ott állt. Kerestük egymás kék szemeiben a választ a miértre. Most éreztem először magamban elég erőt ahhoz, hogy magammal is megtegyem, de a csuklómon csattanó bilincs megelőzött, hogy felvágjam ereimet. Brigi még akkor is engem nézett, amikor már beraktak a rendőrautóba, de szemeimben nem láthatott többet a benne kongó ürességnél.
Végül csak elkaptak. Tudtam, hogy tettemnek köszönhetően Petike az ördög karmai közt lesz kénytelen maradni. Kesztyűs megölésére én lettem volna a legmegfelelőbb ember, de én elszúrtam. Ahhoz pedig túl óvatos volt, hogy bemárthattam volna.
*
- Jól vagyok. Már nem gondolok a bosszúra, nincs tele a szívem dühvel. Itt törődnek velem, és én is törődhetek. A tegnap történtek után végre újra fellélegezhetek. Bejött hozzám egy tizenhárom éves szőke kisfiú. A Petike volt az, épségben, egészségben. Nyolc éve nem láttam már. Emlékezett rám. Emlékezett Andira is. Tudja, hogy ő az anyja, és azt is, hogy én nem vagyok az apja, de nagyon szerettem őket. Elmondta, hogy Kesztyűs neveli, nem Judit. Szavaiból kiderült, hogy Ottó távol tartja minden mocskos dologtól, ő nem is tud semmit az ott zajló eseményekről. Apjaként szereti a férfit, mert ő saját fiaként neveli. Mindent megad neki, iskolába járatja. Már az sem érdekel, hogy a saját édesanyám haláláért is én lettem a felelős, miután a vérét kiontó tárgyon csak az én ujjlenyomatomat találták meg. Életem hátralévő részét itt vagyok kénytelen letölteni, de nem bánom. Itt megtaláltam a számításaimat, megtaláltam a békét. Önmagam vagyok!
VÉGE
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 10-11-2014 @ 06:00 am
| Hozzászóló: AngyaliAndi (Ideje: 10-13-2014 @ 12:44 pm)
Comment: Nagyon hamar vége lett. :((((((((((((( Lett volna ég benne több is, és szívesen is olvastam volna! :)))))))))))))))))))))))) LÉccccci írd meg, jó?!!! :)))))))))))))))))))))))) |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Norbertinho (Ideje: 10-14-2014 @ 04:11 pm)
Comment: Köszönömöm, hogy végig olvastad. :) Hát, ráférne egy átírás, hogy javítsam a hibákat, de a történet hellyel-közel befejeződött. |
|
|
|
|
|
