Krizantémok nyílnak mit sem sejtve,

haláluk készül a vázavizekbe,

sírkő árnyéka gyertyalángtól reszket,

könnyek mossák  le a fejfakeresztet.

Sírok mélyéről emlékek nőnek,

mint a szederinda úgy tekergőznek,

felkúsznak a lábon, fel egész a szívre,

mint egy erős hurok… sóhaj tör az égre.

Fagy húz gyászruhát a krizantémokra,

a törött mécses, a félig éget gyertya

csak bámulnak az égre, mert megégett szó,

 kormos kín a fejfán, szállingózik a hó.