Toll ír a tollnak,

szó száll időn, téren

lélekszitakötő tánc

a pataknyi  véren,

melyet kiontott 

az emberállat,

kinek tettére

nincs, és nem is lesz

bocsánat.

Fölsír a tintaszó,

születő gondolat

járja át a földet,

mennyet és poklokat,

hogy tudja meg az élő

az is ki csak emlék,

hogy Radnóti él

a szavak felemelték.

Halálnak ujjai

bár fogták gyönge testét,

de lelke örökké  ragyog

nem fedi el festék,

melyet az idő

vén ráncos keze

emlékére folyton,

folyton csak festene.

Mert lesz mindig

minden eljövő korban

ember, ki élővé  olvassa

azt, ki már por a porban,

mert a tollak véste

ezernyi gyönyörű jelet,

sem elpusztítani,

sem feledni nem lehet.