| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
F. világa - 43. rész Ideje:: 01-30-2015 @ 10:13 pm |
|
|
|
|
Valószínűleg F. folytatta volna még tovább a megkezdett értekezését a hazugság és az igazság ellentétéből adódó morális veszélyek taglalásával, ha az erélyesebb hangszín jobb belátásra nem téríti.
De Nóra felébredt és ez merőben új irányba terelte beszélgetésük fonalát. Ellenben F.-fel, viszonylag hamar magához tért, és amikor felmérte mi történt, álmosan felkönyökölve az ágyban szertefutott az a rejtélyes –először kissé kábult-, most még fáradt mosoly az arcán:
-Szóval jobban vagyunk? Már hiányoltam a jelenlétét.
F. csodálkozva felé fordult:
- Hát itt van? Azt hiszem, ezt nekem kellene inkább kérdeznem…, hogy érzi magát? Odakinn találtam magára a teraszon…. – de a hölgy következő kérdésével még inkább meglepte:
- Ugye most megint semmire se emlékszik az elmúlt néhány hónapból?
F.-et mintha szíven ütötték volna. Épp mondani akarta, hogy ez hogy jön ide, és különben is hogy gondolja, és mi az hogy „megint”, de eszébe jutott a tegnap estéről már e délelőtt folyamán korábban vizionált emlékfoszlánya. Hirtelen az is belévillant, hogy Nóra nem véletlenül tette fel ezt a kérdést. Előbbi lendülete, megáradt indulatai most a nagy üresség fölé hajtották, oda, ahol véget ér a biztos sziklaperem és kezdődik a zuhanás. Egy másik, számára most idegen gondolat jutott eszébe, melyre a mesterséges feledés nem tudott elhatni.
„Ezek szerint nem is akartak sehova se menni tegnap Nórával?” – és ahogy az ok-okozat láncolatba elmerült, rájött, hogy a tegnap estéje nem is történhetett tegnap, legalábbis emlékei szerint az évnek nem is az a szaka volt, amikor elindult otthonról, hogy felfedezze a város esti szépségeit, mint ami ma délelőtt fogadta, hacsak a természet rendje nem bolondult meg közben és vált a tavaszi zöldellés valami óarany, őszi hangulattá. Egy párhuzamos tavaszi/őszi tegnap este emléke derengett fel, melyek közül az egyik nyilvánvalóan nem történhetett meg, annak ellenére, hogy valóságos volt és konkrét emlékek kötődtek hozzá. Így egy hosszú percre néma maradt és valami szörnyűséges kétségbe ágyazottan meredt a pszichológusnőre. Végül nagy nehezen tudott kipréselni magából egy kérdést:
- Mi..mi történt velem? Megbolondultam, vagy álmodom még most is?
- Kérdése nem helyénvaló – nevetett fel Nóra, és hangjának íze egy csodálatos, bár meg nem történt kalandot idézett fel benne– ezt akkor se így, se úgy nem tudná feltenni nekem. De azért megnyugtatom, sikerült egy elkényeztetett modorú fajankóból embert faragnom végre! De ne is akarja, hogy erről többet mondjak. Tekintse egy kisebb amnéziának. – ilyen lazán kezelte őt
-…épp az imént akartam elmondani milyen sokat jelentett nekem, hogy tartozom Önnek a kezelésekért. Ám ezek évekkel ezelőtt voltak. Tegnap a Szabadság-híd felé jártam és egyáltalán nem terveztem, hogy találkozni fogunk. Most mégis itt vagyok. Nem rúgtam be, mert akkor fájna a fejem és hányinger kerülgetne. Talán csoda történt? Vagy valami újfajta port szippantottam be, amitől maga itt termett? Félek, hogy elmúlik a hatás és hamarosan valami virágágyás közepéből fog felrángatni két rendőr…mégis, ezek olyan dolgok, amiről tudnom kellene, nem?
- miért, inkább maradna a „kábítószerem” hatása alatt? – s nem szűnt a rejtélyes mosoly – megtudhatja majd egyszer, amikor már nem okozna akkora zűrt. Most fogadja el: ébren van, és holnap van és ez a valóság. Nem szívott port, nem hallucinál, csak volt egy balesete, amire nem emlékszik. Különben is nem éhes? Én már harapnék valamit…
F. még az előbbi módon ülve maradt, mert ezt nem lehetett ennyivel elrendezni. Véletlenül megakadt a szeme a kvarc faliórán, mely egyúttal a naptárinformációkat is jelezte. És most valóban a rosszullét jött rá.
-Mégis, úgy gondolja, hogy akkor minden rendben? Baleset? Ugyan már! Hét hónap, amivel nem tud elszámolni nekem, ne gondolja, hogy nem vettem észre! Valami kísérleti egérként kómában tartott ez alatt a pincéjében?
De ezen már tényleg hangosan kacagnia kellett Nórának
-Hát nem éppen! Egészen magánál volt, csak nem úgy, ahogy most. Egyébként nagyon tanulságos eset…, de figyeljen ide – fordította komolyabbra a szót – tényleg nem hinné el, és ha a mai hitével túlélte eddig a délelőttöt, akkor biztosíthatom, hogy az a tegnap folytatódik, - kis zökkenővel - amiről a hét hónappal ezelőtti este hitte, hogy bekövetkezhet. Tehát nyugodjon meg!
F. azonban éppen ellenkezőleg, kiborult. Összeegyeztethetetlennek és megmagyarázhatatlannak tetszettek ezek a válaszok az általa tudni akart valóságról. Önmaga mércéje szerint is elfogadhatatlan módon valami újszerű hisztéria kezdett kitörni rajta, melyet megfékezni, vagy csak gátat emelni is ellene képtelen lett. A pszichológusnőhöz fűződő kedves érzései kezdtek eloszlani és átalakulni valami másféle, sötét indulatokká. Az oly szépnek, és tisztának látszó bizalom megrendült és a becsapottság keserű, hagymázos ragacsa kúszott fel torkán.
-Nem ad nekem egyenes válaszokat! Összezavar, aztán meg akar nyugtatni. –és szemmel láthatólag nem fogta fel, igazából mi is történt –Látom, magának már kutya baja, örültem is eddig, hogy vendégül látott, de most már intéznem kell a dolgaimat. Visszatérni a saját életemhez. Ez mind érdekes, amit itt elmondott, de…., talán felhívom majd. Ha megengedi, most….- felállt és sietősen megkerülte a szobát, hangja reszketett az udvariaskodó modorba fojtott indulattól
Nóra csak akkor szólt utána, amikor már az ajtóig jutott, hangja szomorú volt:
- És ugyan hova menne? Se munkahelye, se lakása már…
Az egész helyzet képtelenségét fokozta az a megkezdett és félbe maradt mozdulat, ami közben mindketten kimerevedtek: F. keze az ajtókilincsen és döbbenettel hátrafordulva, Eleonóráé pedig ahogy összekuszált ágyán könyökölve felé tekint. Azután F. lassan visszajött az éjjeliszekrényig és egyenesen a nő vállának vonaláig féltérd-guggoló pozícióba ereszkedett, úgy, hogy szemük egy magasságba került. Egész lassan, szinte szótagolva ejtette ki a szavakat:
- maga… azt … hiszi,…játszhat…velem….mint…..macska…az ….egérrel, …mi? –azután a düh és az indulat felpörgette a nyelvét és akár egy láthatatlan bomba robbanása folytán egyszerre hirtelen hátralépett - hát nagyon téved! Én tudom, ki vagyok, lehet, hogy sérülés ért, lehet, hogy kiesett pár óra, ha óvatlanul lép az ember és beüti a fejét, előfordul ilyen! Megrendezi itt nekem, mintha őrült lennék és szükségem volna a maga segítségére, elforgatja az órákat, telihordja a kertjét tavalyi levelekkel, csak hogy elhitessen. Szánalmas, ahogy meg akar fogni! Amilyen együttérzéssel voltam maga iránt, ….de talán a padlón az ájulást is csak megjátszotta!
Pedig hogy hiányzott a maga kisugárzása, a terápiája! Majd megvesztem, amikor inkább otthon ültem, nehogy C. azt gondolja, hogy mi ketten belekeveredtünk valami túl személyes szituációba…., ne higgye, hogy könnyű volt a kezelések után! Amikor felhagytam velük, súlyosabb állapotba kerültem. Nem csoda, hogy C. otthagyott, mint egy kibírhatatlan pszichopatát. Mert C. volt a biztos pont, de nem tudott úgy kiismerni, mint maga! De elrontotta! Nem vert eléggé fejbe, nem ráncigált ki hamis békességemből, hagyott tisztességes polgárrá válni! Már rég meg akartam mondani, végeztünk! Lelki roncsot csinált belőlem! Most meg elveszi az életemet –és még élvezi is! Úgy tesz, mintha meg se történt volna! –és az ajtószárnyat szélesre tárva megragadta azt.
Nóra lángoló tekintettel, de némán intett csuklójával, mintha azt mondaná: „csak tessék, mire vár?”
Több sem kellett neki, az indulat pattanásig feszítette. Addigra mintha elfútták volna segítő, együttérzését, megalázottság és gyűlölet hullámzott oda-vissza benne, mint akivel csúnyán elbántak. „Az a fölényeskedő, mindent jobban tudó nézése!” - fogta és bevágta maga mögött az ajtót, úgy rohant le a lépcsőkön, mint akit üldöznek.
Észre sem vette, hogy beköszöntött a valódi ősz. |
|
|
|
|
Utoljára változtatva 11-26-2022 @ 08:55 pm
| Hozzászóló: a_leb (Ideje: 02-01-2015 @ 07:55 pm)
Comment: Továbbra is nagyon leköt, érdeklődve olvasom. Szépen fogalmazott, jó szövésű történet, és nem tudom, hova vezet.
aLéb |
|
|
|
|
| Hozzászóló: AngyaliAndi (Ideje: 02-02-2015 @ 10:19 am)
Comment: Én mondjuk azt kimondottan élvezem, hogy végre nem tudom, hová vezet! :))))))))))))))))))) |
|
|
|
|
|
