Küzdőtér |
|
|
|
Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
F. világa - 45. rész Ideje:: 02-03-2015 @ 07:26 pm |
|
|
|
|
Az ajtó ezúttal csak résnyire nyílt meg, a bizalmatlan hang gazdája először tudni akarta, ki az, és mi járatban van, mielőtt közölte, hogy csengője sajnos rossz.
Most már teljesen másként tudott nézni erre a lerobbant, vakolatbőrét lehullatott, meztelen tégláit mutogató századelős épületre, mely szépen meghúzódott a hasonló – alacsonyabb, magasabb tűzfalakkal berekesztett foghíjban. Eresze mohos, valaha agyagszínű cserepei megfeketedtek a naptól és a galambürülék valamint a közeli fák hullatta levelek esővel elkevert elegyének bevonatától. Oly nagyon igyekezett befelé egykor, hogy a cégéren túl nem is figyelte meg jobban kívülről a maga régimódiságában városszövetbe illő homlokzatot. A fallizénák felett terpeszkedő klasszicista timpanonok sora fölött bár eljárt az idő, ám az elmúlt évszázadok emlékezetébe veszett mesterek munkáit idézve ma is szabályos keretet adott a tagozatosan párkányzott ablakszemeknek.
Az építészettörténetben jártas olvasó számára az aedicula szó kifejezőbben visszaadta volna mindazt a jelentéstartalmat, amit a látvány nyújtott, de az egyszerűbb részletekre illő fogalmak hamarabb eszébe jutottak.
A mélyen árnyékolt kapualj szinte ásított, csak bedőlt kerékvetői leselkedtek egy-egy gyalogos után a keskeny, macskaköves, itt-ott nyomokban füvesedő utcán. Egy pillantás a szemétgyűjtőre és a cirádás kandeláberre, és máris belül volt a sárga keramitburkolatú, hűvös, nyirkos udvarban.
Ez pedig gyerekkorát juttatta eszébe; ilyen lépcsős, magasföldszintes udvaron telt el fiatalsága. A poroló, a virággal beültetett falikút és a szomszéd tűzfala előtt futó alacsonyabb, lábazatos-fejezetes saját tűzfaluk együttese olyan jellegzetes, mélyen belé ivódó kép lett, mely kitörölhetetlen mintaként szolgált más bejárt udvarok és kertek megismerése során. Ott, gyereksége színhelyén még közösségben éltek, a ház lakói ismerték egymást, aztán elsodródott, folyton költözve, nemcsak hogy nem ismerve, gyakran nem is tudva, hogy szomszédságában kik laknak. Egy városlakó vakond lett, aki a maga túrásán túl nem merészkedett.
Rájött, hogy végleg elveszítette azokat, akik kiemelték ebből vaksi, öntörvényű életmódból, többé nincs senkije és elkerülhetetlen az újrakezdés. Betévedt tehát ismét ebbe az udvarba, ahol élete új kiinduló pontot talált. És most itt áll egy ismerős verandán, egy számtalanszor megélt helyzetben, mégis keresve a szavakat...
- én…vagyok. .Bocsásson …..meg ….nekem! Én… nem……akartam Önt….megbántani…vagy….csak…
Nóra leplezetlen nyíltsággal nézte, nyoma sem volt arcán haragnak, vagy sértettségnek. Csak feszülten figyelte a férfi minden rezdülését, olvasta a mozdulatok, mimikák, testtartás rejtett kódjait. Az ajtóban időztek, mintha máshol nem volna hely. Kócos, leeresztett hajába bele-belekapott az udvart átöblítő légáram. Ahogy lágy mozdulattal hátravetette, az felért egy kihívással. Félárnyékba vont arcán ismét felsejlett az a kis mosoly.
- Akkor…. Mégis mit szeretne? – ezzel teljesen zavarba hozta F.-et, aki tulajdonképpen inkább instrukcióra várt.
Hogyha nincs annyira elfoglalva saját problémáival, észreveszi az invitálást, hogy a nő szinte szívja befelé a lakásba lényével, miközben elrejteni is igyekszik ezt a szándékát. F.-et viszont éppen lába vitte volna befelé, de értelmével szigorú önfegyelmet parancsolt magának. Ezért beszélgetésük felemásan éppen nem a szándékaikat tükrözően az érzelmek kizárásával közömbösre sikerült
- Elgondolkodtam, …amiket állított, nemrégiben,….. nem tagadom….. zavarba hozott…nincs más megfelelő magyarázat…. sajnálom….nem emlékszem rá, mi történt velem… hónapokon keresztül…mert nyilván nem alvással, és nem egy… szekrényben …töltöttem el…
Eleonóra mélyet sóhajtott, mint aki csalódását próbálja leplezni és felkészült egy hosszabb diskurzusra.
- most azért jött vissza, hogy felrázzam az emlékeit? – és mímelt tétovázással húzta az időt - …azt hiszem…. ez lehetetlen. Azt a jelenlegi tudata sínylené meg. Miért nem elég annyi, hogy most már minden rendben van? Hinne nekem? Hát képzeljen el egy kancsót, amit földhöz vágnak, és amit cserépről cserépre kell összeragasztani. Arra kíváncsi, milyenek voltak a cserepek? Elárulhatom: nem hasonlítanak az edényre, csak emlékeztetnek rá messziről. Nem darabjaiban öröm látni, hanem egészként.
F. elkomorult, leszegte a fejét, mint egy megfeddett kisdiák
- azt akarja mondani, hogy egy szánalmas elmebeteg voltam? És mi a garancia,…hogy most…nem….vagyok…?
De Nóra felindulásában nem állhatta meg, hogy az arcot két kezébe ne fogja. Egészen suttogón, féltő anya módjára, szinte könyörgő tekintettel mondta:
- miért hiszi azt, hogy a legrosszabb történik magával, amikor velem van? …..Jó…igen ..részben felelős vagyok…azért, ami történt….de ez volt az …egyetlen lehetséges másik…. forgatókönyv, ami megeshetett. Talán szándékosan, talán véletlen, de felmászott a hídperemre és…. kis híja lett, hogy….odavesszen…..
- Nem! –tagadott F. – miért tennék ilyet? Milyen híd…? – de hiába kutatott, nem találta meg a kapcsolódási pontot ahhoz az a helyhez és ahhoz az órához, amiről a nő beszélt.
- Hát persze,… hogy is emlékezhetne a hídra ?…maga egy olyan ….csacsi…..Még most sem látja…? De talán véletlennek tartaná azt is, ….hogy épp arra jártam…
A mélyen lakozó képek közül egy, csak egy előhívásra került: és ez megdöbbentő hitelességgel mutatta, amint a víz felett imbolyog egy acéllemezes szegecselt peremen, pesszimista gondolatai megállíthatatlanul sodorják, már-már lemondóan elengedni a testet…
Ahogy a kirakós darabjai lassan-lassan a helyük felé vándoroltak, felismerte az egyszerű, és nyilvánvaló igazságot, melyhez párosítva az egyéb nyilvánvaló jeleket nem hagyhatta figyelmen kívül azt az érzést, mely hatalmába kerítette
- Ön, Nóra, …kedves Nóra….. ezek szerint….maga ….engem..…akkor…megmen….-
és szerencsére nem lehetett befejezni a mondatot, mert az addig pislákoló szimpátia helyén hirtelen fellángoló tűz mindkettejüket talpig megperzselte. Egy pillanattal később lehetetlen lett volna szétválasztani az esetlenül egymásba gabalyodó testeket, ajkukat akár egy milliméterre is eltávolítani egymástól hosszú-hosszú percekre. Botladozva és zihálva jutottak a belső szobáig, ahol, mint két szomjazó, végre megtalálták a kutat, a patakzó gyönyörűségnek azt a forrását, mely sáros, tisztátalannak érzett lelkükről lehántotta a félszegség, a félelem, és a hiábavalóság szürke rétegeit. Évek magánya, szomorúságba, várakozásba lehelt óráik csöndje oldódott fel a könnyes egymásra találásban. Itták egymás lényét, tekintetük két felbolydult ikercsillag, egymást becéző, suttogó szavaik aláfestéseként ragyogtak és égtek, körözve rabul ejtett édes fogságban. Az idő megállt, és kívülről mosolygott rájuk, míg betelve, kócosan és szerelmesen meglepte őket az álom ízű gyöngeség. |
|
|
|
|
Utoljára változtatva 11-27-2022 @ 12:55 am
Hozzászóló: a_leb (Ideje: 02-04-2015 @ 07:55 pm) Comment: Hű, de jó volt! Felpörgetted rendesen, tetszett a leíró részek pontossága, érzékletessége, a jellemrajzok pillanatnyi állapotát, belesodródását múltba, jelenbe. talán-jövőbe. Komoly, nagyon fegyelmezett írás, nekem nagyon bejön.
aLéb |
|
|
|
|
Hozzászóló: AngyaliAndi (Ideje: 02-06-2015 @ 09:01 am) Comment: :)))))))))))))))))))))))) Annyira tudtam!!! :))))))))))))))))) |
|
|
|
|
|