Olyan az ég, mint kék mező,

 bokor-felhő futórózsa,

melynek ágai közt nyílik:

 csillagvirág szép bimbója.

A felleg-fák sötét lombja

semmiből  hatalmasra nő,

árnyéka alatt megtorpan,

az amúgy rohanó idő.

Egybeolvad föld és az ég,

ezer emlék, villám cikáz,

eső zuhog, ázik rólam,

vékony papírlapként  a máz.

Némán állok, fedetlenül,

a szívem  fénnyel  felragyog,

föld és az ég külön válik,

és nincsenek csak csillagok.

Kezem nyújtom, föl az égre,

ujjam hegyén fénylő pontok,

terelgetve szóvá lesznek,

kék papírra verset írok.

Te vagy benne, s ragyogásod,

téged imád minden mondat,

szerelemmel körbe írlak,

s megríkatom fönn a Holdat.

Fénye hullik: a sárga könny,

ő tudja csak, mit érzek én:

keringeni, folyton vágyva,

hideg magány  vad tengerén.

Elrejtem a szívem fényét,

hogy ne lássa meg senki sem,

ezt a titkot, a gyönyörűt,

egy életen át cipelem.