Csoda kellene, hogy túléljem ma magam,
lelkembe szúrja kicsorbult kését az idő,
tátongó sebből emlék- vérpatak csobog,
fekszem a földön, mint egy elhajított kő.
Szürke fellegek terhe bőrömön pihen,
melyen még lüktet a megritkult dobbanás,
erőlködve pára szökne, de gyönge szállni ,
a fagy markában dideregve eléri a zuhanás.
Nehéz árnyék lép süllyedő mellkasomra,
bennem megroppan, széttörik a végtelen,
s éles szilánkjain mezítelen talppal,
még mindig érted indulna a szerelem.
Csoda kellene, hogy túléljem ma magam,
lelkemből kirántja csorba kését az idő,
jelenre omlik a múlt, kavarogva por száll,
a szív csendjére válaszul, elhallgat a tüdő.
|