Boros Tibor:
A Pelso-sziget foglyai
( Első rész )
Elmira doktornő a szokásosnál is korábban kelt, mert egész napos kiküldetés várt rá, és a férjének reggelit, meg egyebeket akart bekészíteni. S közben a számítógépen még titokban átnézni a pátyolgatott hitves előadását, ami a nanofizikai intézet közgyűlése elé volt szánva, már ahogy maguk közt emlegetik a kacifántos fedőnevű kutatóközpontot. Jót derült az ügyesen elhelyezett poénokon, ami nélkül ma már mit sem érne egy elegáns dikció. A stílustól most is átmelegedett a lelke, de azért belejavított a helyenként elnagyolt szakmai szövegbe, hogy ne találjanak rajta fogást, akik irigyek a drága lélekre, mert fiatal kora ellenére ő az igazgatói szék várományosa.
Csakhogy a szeszélyes képernyő, talán a bizonytalan megvilágítás miatt, egyre kivehetőbben kezdte tükrözni a gondos feleség mozdulatait. Fényében akár az elnagyolt sminkjét is igazíthatta volna. De már nem is akart hinni a szemének, mert lassú áttűnéssel egy idegen kis hölgy bontakozott ki előtte, aki nagyon hasonlított rá, és ugyanazzal foglalatoskodott, mint ő, szintén egy szöveget javítgatott.
De hát mégis csak egy másvalaki volt!
Egy határozott klikkelésre hirtelen eltűnt, de ezer közül is megismerné. De azért jobb, ha most erről nem mesél a férjének.
Szokásos jó hangulatban búcsúztak, mert az asszonyka nem akarta beavatni férjét a néhány hete nagy összevisszaságban visszatérő rémálmaiba sem. Ha már nem tud szabadulni a titkától, legalább időrendbe sorolva idézi fel a képeket, mint egy mozifilmet. De így megszerkesztve még riasztóbb az egész. Ha hisz az álmok üzenetének, akkor ő egy egészen más valaki, mint aminek eddig tudta magát.
Egyes típusú álom
Egy ismeretlen univerzumban valamiféle nagytanács értekezik, igencsak gondterhelten. Tekintélyes elnök viszi a szót:
– Nem szerencsés, hogy bizonyos Földnek elnevezett bolygón fejlődik fel egy velünk párhuzamos civilizáció. Nálunk az evolúció egymillió évvel korábban indult be, mint ottan, így a fölényünk most még kétségtelen. Amíg mi egyenletesen fejlődve, folyamatos tökéletesedéssel értünk a szintünkre, az a homo sapiens népség hirtelen ugrásokkal, kataklizmákon át fejlődik. De a rapszodikus evolúciójuk időnként hihetetlen teljesítményeket hoz létre a semmiből, mintegy véletlenszerűen.
Vetített képek következtek: a Stonehenge, a Húsvét-szigeteket őrző óriásszobrok, a Göbekli Tepe kimunkált oszlopai és így tovább.
– Monumentálisak, ismerjük el, de teljesen haszontalanok. A leszármazottak máig vitatkoznak rajta, hogy mire valók.
– Bizony nem lehet könnyű visszaemlékezni, hogy sokezer évvel ezelőtt kótyagos fővel mit is akartak – vélte a Nagytanács egyik jó kedélyű tagja.
– Aha! Ezért kanyarítanak mitológiát minden megalit mögé. A hihetetlent legjobb a képtelenséggel magyarázni.
De komolyságra intették őket:
– A viselkedése is kiszámíthatatlan ennek a szédült emberi fajnak, önpusztításra hajlamos. Egymással farkasszemet nézve ülnek az atombombáikon, mint kotlós a tojásokon. Hogy mit fognak kikelteni, az pillanatnyilag csak az ő bajuk. De most újabb evolúciós ugrás előtt állnak, ami a jellemüket ismerve közveszélyessé teszi őket. Hát ezért kell tartani tőlük millió fényév távolságból is.
– Szerencsére még van időnk – szólt egy tapasztalt öreg. – Alvó ügynököt kell telepíteni a berkeikbe, aki mindent lát és folyamatosan tájékoztat bennünket. Gyermeket, aki köztük nő fel.
Ettől mindenkinek savanyú lett a képe. Ki fogja odaadni a zsenge magzatát?
Kettes típusú álom
Inkubátor egy elegáns klinika benyílójában, benne egy éppen most odalopott csecsemővel. Ajtónyitogatások, lelkes izgalom és a baba máris a legjobb kezekbe kerül, gondosan vizsgálják és ápolják. Megjelenik a főorvos úr is. Kikérdezi a kollegák szakvéleményét, aztán mindenki meglepetésére ölbe kapja a kis vakarcsot, jobbra-balra forgatja, még meg is szagolgatja. Sebtében felhívja a barátját a szomszéd főosztályon:
– Neked a gólya hozott egy kisfiút, nekem pedig az ég küldött egy kislányt. Egy szót se! Eldöntöttem, hogy örökbe fogadom, legalább együtt nőnek fel a gyermekeink.
Hármas típusú álom
Verőfényes időben óvoda udvarán nyüzsögnek a gyerekek. A gyámoltalanok az óvó nénik vezetésével játszadoznak szemet gyönyörködtetően, míg a haszontalanabbak a saját világuk törvényei szerint többnyire civakodnak. Egy csúnyácska kislányt csúfolnak, minduntalan belekötnek, mert érzik, hogy másfajta, mint ők. Ráadásul alattomos módon teszik, mert aki nyíltan bántani meri a kis Elmirát, annak Péterke rögtön ellátja a baját. Ez a sudár legényke vezéregyéniség a csoportban, a többiek azt játsszák, amit ő kitalál, és boldogan csatlakoznak hozzá. Tulajdonképpen Elmirára is azért haragszanak, mert úgy látják, hogy kisajátítja magának a fiút.
Négyes típusú álom
Iskolapadban ülnek. Elmira pillanatok alatt mindent megért, mindent tud és alapjában unja az egészet. Egyedül az érdekli, hogyan lehet Péterke segítségére, aki annyira nemtörődöm, mint amennyire tehetséges. Most még csak a játékban akar kitűnni. Biflázás nélkül is felfog mindent, amit pedig nem magol be, abban kisegíti a leányzó. Annyira egy még a lélegzetvételük is, hogy senki se veszi észre, amikor súg neki. A fiúnak csak jelentkeznie kell és bemondani, amit a lány a szájába adott, és mindenki bámulja az osztály eminens tanulóját.
Változik a kép, már középiskolások. Péter még mindig csak a sportnak él.
– Majd az egyetemen magolhatok eleget – mondja, hiszen nem vitás, hogy a családi hagyomány tudományos pályát ír elő neki.
Ötödik típusú álom
Ismét a nagytanács valahol az univerzumban. Elégedetlen észrevételek hangzanak.
– Túlságosan jól sikerült az alvó ügynökünk telepítése. Olyannyira, hogy nem tudjuk ráébreszteni a küldetésére, mert abszolúte homo sapiensnek hiszi magát. Már a tanulmányait se a kedvünk szerint végezte. Ahelyett, hogy a nukleáris fegyverkezésre látó szakot végzett volna, orvosi egyetemre járt és mellette levelezőn jogot, meg mindenféle humán diszciplinát tanult. Hogy csúszhatott ki a kezünkből a jól felépített akció irányítása?
– A magyarázat egyszerű. A számunkra ismeretlen valami, a földi típusú szerelem csapdájába esett a küldöttünk. De nem kell aggódni, csak egy morzsányi időt veszítettünk ezzel a kísérlettel. A tapasztalatok alapján máris szervezünk egy sikeresebb akciót.
– És most az Elmira nevet viselő testvérünknek elengedjük a kezét? Ezt nem gondolhatjátok komolyan! Különben is, a helyzetnek van egy sajátos pikantériája. A férje, akiért él-hal, pontosan azt a szakterületet műveli, amit mi a kis Elmiránknak szántunk. És amit a párja tud, azt ő is tudja. Ez csak evidens, nemde?!
Hatos típusú álom
A nagytanács tagjaival életteli virtuális kép formájában néz farkasszemet Elmira doktornő. Mintha csak eleven testi valójában állna ott a vádlói előtt. Lélegzetvisszafojtva hallgatja az ítéletet:
– A mi vérünk vagy! Ha kell, még az akaratod ellenére is megmentünk. Hiszen az a fő baj, hogy pont fordítva látod a helyzetedet. Amikor azt mondod, hogy nem működsz együtt velünk a homo sapiens háta mögött, tulajdonképpen az idegenekkel kollaborálsz a szülőhazáddal szemben.
– Árulással vádoltok?
– Azt tennénk, ha nem látnánk, hogy mennyire szenvedsz. Saját magadtól kell megmentenünk. Ha nem akarsz visszaváltozni a mi képünkre, az ember világát torzítjuk el körülötted, amíg rá nem jössz, hogy nem a tükör görbe, hanem amit látni fogsz, az a földi világ igazi arca, és visszavágysz a tieid közé.
Az álmoktól többnyire kialvatlan Elmirának ez a hatos típusú rémisztő jelenés szerencsére a legritkábban jön elő, de ma éppen erre ébredt. Még szerencse, hogy a hosszú autókázás alaposan kiszellőztette az életerős asszonyka fejét. Már megszokta, hogy a rádióban egyre silányabb zenéket lehet fogni, most is csak az időjárás-jelentésre figyelt. Napok óta csupa derűt ígérnek, de most a „vitorlázóknak” fedőnevű bizalmas csatornán egy közeledő balatoni viharra figyelmeztettek. Elvira rögtön rájött, hogy ez is a Nagytanács mesterkedése, és egyenesen neki szól.
Csak azt nem értette, hogy a rokonszenves alteregója hogyan került kora reggel a képernyőre, vele mit akarhattak üzenni.
Mindenesetre végiggondolta, hogy milyen fenyegetésekkel kell majd szembenéznie, feltéve persze ha a rémlátomások igazat szólnak. Mindenesetre felkészülten és kíváncsian várta a beígért fordulatokat, a földi világ eltorzulását.
De egyelőre csak megmosolyogni való furcsaságokat tapasztalt. Elnevette magát, amikor a sztrádáról lehajtva, az észak-balatoni 71-es út fölött meglátta a kifeszített molinót:
ÜDVÖZLI A BALATONI DISNEY LAND!
– Nahát, a Balatoni Riviéra után most ez a legújabb! – Férjével sokat utazgat külföldön, és csak mosolyogni tud a külhoni gyönyörűségek bájosan esetlen itthoni utánzatain.
Áthajtott az elvarázsolt kastély kapuját idéző sorompón és beállt a felsőmosásra várakozó kocsik sorába, hiszen tudta, hogy poros autóval nem szabad behajtani a meseországba. De egy elegáns formaruhát viselő fiatalember kiemelte az autócsodák közül, mert úgy vélte, hogy a hölgy gyanúsan szerény kocsija forgalombiztonsági ellenőrzésre szorul.
– Ez meg kicsoda? – csodálkozott Elmira. – Hatósági jogkörrel felruházott portás?
De annál több volt, mert oldalfegyvert viselt és hadnagyi rangjelzés fénylett a vállán. A fiatalasszony különös szépségétől feltüzelve, magabiztosságot erőltetve kérte a kocsi és a vezető papírjait. De menten elcsodálkozott:
– Tulajdonképpen minek a doktora kegyed? A jogé vagy az orvoslásé?
– Nem vagy, hanem és. Mindkettőé. Ráadásul a kriminalisztikáé is.
– Hát az nem akármi! Netán hivatalos ügyben tévedt erre? Akár nálunk is kezdheti az inspekciót.
Nem mintha éppen erre vágyott volna, de alkalmat szimatolt egy kis széptevésre. Szolgálatkészen invitálta vendégét az utazási irodával és egy jobbfajta kioszkkal közös fedél alá telepített őrsre.
Társalgási hangnemben mutatta be a számítógépnél szorgoskodó beosztottját:
– A kollegám a tehergépkocsiknak nyomtat ki térképvázlatot az ajánlott elkerülő útvonalról, mert azok itt ugyan többé be nem lépnek a Disney Land területére.
Elvira a kocsiját kereste szemével, de már csak a hűlt helyét láthatta. A porszívó oszlopa mellé állt vele egy overallos kislány, és alapos belső takarításba kezdett. Mi tagadás, bőven talált benne helyre rakni és csutakolni valót.
Az őrsparancsnoknak mutatkozó fiatalember pedig negédeskedve magyarázta a 71-es út új arculatát és az ennek megfelelő forgalmi rendet. Felhívta a figyelmet a látnivalókra és rögtön kísérőnek is ajánlkozott. Úgy látszott, hogy Elmira ajakbiggyesztése és hideg tekintete kijózanította, de kiderült, hogy nem adta fel a reményt egy kis könnyen jött flörtre. És elismerésre méltóan szemfüles volt. Amikor a kocsimosó hengerek az autóhoz közeledtek, és Elmira könnyedén beugrott a kormány mögé, hogy ne tévessze szem elől a bizalmas iratait, a pimasz hadnagyocska már az anyósülésen várta, hogy sarokba szorítsa a rátarti doktornőt. De ő lepődött meg igazán, amikor egy bénító pisztoly hideg csövét érezte az oldalában, és fensőbbséges parancsoló hang utasította rendre, ráadásul szolgálati stílusban. És a hölgy még a fegyőre sem kívánt lenni, egyből kiparancsolta a kocsimosó zuhatagába. Egykedvűen nézte, hogyan lesz ázott ürge a snájdig pasiból. Aztán mobilon beszólt az őrsre. Parancsba adta, hogy hozzák ki az okmányait és a Disney Land-i belépőt. Higgadtan körbenézett, aztán szép lassan átgördült a mesebirodalomba.
De a nyegle hadnagyocska nem hagyta magát ilyen könnyedén lerázni. Gyorsan a száraz gyakorló ruhájába öltözött és kapkodva megeresztett néhány telefont. Először is rendkívüli szabadnapot kért a felettesétől, aztán riasztotta a 71-es út mellett szintén szolgálatot ellátó barátait, hogy közeledik egy veszedelmes inspekciózó nőszemély.
Mire mindezzel végzett, Elmira már messze járt, de az overallos kislány a porszívó mellett az imént beragasztott a kocsijába egy nyomkövető matricát, ami néhány óráig jelet sugároz, majd nyomtalanul elporlad. Így a mindenre elszánt hadnagyocska kockázat nélkül követhette távolból a különös hölgyet.
Elmira közben gyanútlanul átadta magát a meseautózásnak. A 71-es út annyira felszépült, hogy az autósok nem szívesen választják a nemrég átadott elkerülő pályát, pedig az kimondottan az ő kedvükért épült, a könnyebb haladás érdekében. A vasút, ami egykor úgy volt mutatós, hogy a Verne-könyvek illusztrációinak a stílusát jelenítette meg, mára teljesen a Disney Land képét öltötte magára. Már ahogy azt itt a Balatonnál elképzelik! Most a közismert mesefigurák integetnek a vasútállomásokon a mágnespályán közlekedő szerelvények után, amelyek épp olyan zajtalanok, mint mellettük az autópályán elsuhanó hidrogénhajtású autóbuszok. Még a köztük léniázó kerékpárút is felülmúlja őket a környezet megzavarásában.
Mindjárt az első állomáson két vasutas ruhába öltöztetett mesealak intonálja az utazás hangulatát. A csetlő-botló Donald kacsa síppal jelzi, hogy véget ért a beszállás, a szögletes mozgású Pinocchio pedig a forgalmisták színes tárcsájával ad jelet az indulásra, de olyan feszes vigyázban, mintha karót nyelt volna.
A következő megállóban Peter Pan üdvözli az utasokat, majd a parkok fái között bujkáló Micimackót és társait lehet meglesni az elsuhanó vonatból. Elmira ugyan a kocsiból édeskeveset lát, de el tudja képzelni, hogy micsoda élményben van részük a vasúton utazó gyerekeknek, akik a könyöklővel ellátott hatalmas ablakokból mindent jól láthatnak.
Talán még reménykedni lehet, hogy a rémálmokban beígért eltorzult világ nem más, mint ijesztgetés, hiszen eddig csupa lélekemelő változás tűnt fel. Vagy a kontrasztos előkészítés után jön a borzalom?
Az élményektől eltelt Elmira doktornő kíváncsian leparkolt egy jelentősebb állomáson, ahol ember nagyságú Mickey egér figura látja vendégül a kíváncsiakat, amíg a szerelvény bevárja az ellenvonatot.
Itt szívesen elidőzött, elfogyasztott egy tízórait, ami a kiküldetések alkalmával egyben reggeli is szokott lenni.
Aztán még óvatosabban haladt tovább, nem úgy, mint Indiana Jones, aki hanyagul lasszót lóbálva ugrat át lovával egy sorompón, hajszállal a robogó vonat előtt.
Majd kalózhajó bukkan fel a nyílt vízen, bár csak az árboc csúcsa látszik a halálfejes lobogóval. Viszont teljes terjedelmében kibontakozik egy Missisipiről idetévedt lapátkerekes folyami gőzös, egyenest Mark Twain világából. Aztán feltűnik Huckleberry Finn és Tom Sawyer titokzatos szigete, és hamarosan véget is ér Elmira doktornő hangulatos utazása, mert közeledik a céljához, ahol kellemetlen feladat várja.
De mintha kéretlen ajándékba hozta volna magával a rossz időt, mert lám csak, a szelíd bárányfelhők már falkába torlódtak felette. Egy közlekedési eligazító tábla figyelmeztette, hogy a Pelso-sziget elé ért. Megborzongott, amikor kilépett a kocsiból, mert érezhetően hűvösebb lett a levegő, mint amikor beszállt az emlékezetes beléptető őrsön.
Ahol bizony nem vette észre a nyomkövető matrica elhelyezését. Most pedig az utána settenkedő hadnagyra sem figyelt fel, pedig az a közelben parkolt le. A Nagytanács átmenetileg megvonta tőle a fejlettebb érzékelés képességét, ha már mindenáron homo sapiens akar lenni.
Megállt az elvarázsolt kastélyt utánzó állomás mellett. A gyógyfürdők ivócsarnokára emlékeztető félig nyitott és csupa üveg építmény várta. Belépett. Átsétált volna az üde kék és zöld fényben játszó térségen, de bizonytalan léptűvé tette, majd megállásra késztette egy idős férfi látványa. Nem olyan alkat volt, aki elmegy egy de ja vu élmény mellett, aztán napokig gyötrődik, hogy az honnan is bukkant fel. Egyenest odament az öreghez, aki nemesfa lambériával a háta mögött egy tekintélyes asztal mellett üldögélt, előtte laptop, néhány könyv és iromány. És mintha csak őrá várt volna…
– Látja, kedves Elmira, ideális körülmények közt dolgozom a legújabb könyvemen. De hadd üdvözöljem!
Végre Elmira is felismerte:
– Ó, tanár úr! Hát így emlékszik rám?
– Még hogy emlékszem?! Én az a fajta tanár vagyok, aki hosszú évek múltán is figyelemmel kíséri a legkedvesebb tanítványai pályafutását. És a becses személyét nem csak a tehetsége miatt jegyeztem meg. Amikor még egy kis ugri-bugri egyetemi fruska volt, már akkor felfigyeltem a szabálytalan arcvonásaira. Tudtam, hogy magából nem egy unalmasan tökéletes szépség lesz, hanem valami egészen különleges csoda.
– De ne szégyenítsen meg! Én se felejthettem el a tanár urat. Egyszer az aktuális professzorunkat helyettesítette, aki éppen külföldi útra ment. És magától tanultuk a legtöbbet, legalább is én. Mert utána már bejártam a saját előadásaira is.
Csibészesen összenevettek. A helyettesítő előadó, ha elég ügyes, akkor provokáló kérdésekkel irányítja a hallgatókat olyan téma felé, amiben ő van igazán otthon. Ehhez persze partnerek kellenek. Hát erre volt jó Elmira, akivel végigbeszélgették az előadást. Végül is nagyon sokat kaptak a helyettesítő tanártól, bár nem egészen azt, mint ami a meghirdetett stúdium volt.
Talán még alkatilag is eleve rokonszenvesek voltak egymásnak. Elmira odatelepedett az öregúr mellé. Akivel még egy kis csacsogást is értékesebbnek érzett akármely missziónál.
– Más is jött ám helyettesíteni! Negyedórát késett, és mentegetőzött, hogy lerobbant a kocsija. Ügyes volt! Az óra azzal telt el, hogy az autókról beszélgettünk. Még tippeket is kapott a hallgatóktól, hogy hol érdemes szervizeztetni.
Az egyetemi évek az igazi tanár-diák kapcsolatban is felejthetetlenek.
– Emlékszem ám az elmaradhatatlan barátjára is! Bár más campus polgára volt, mégis mindig maga körül lebzselt.
– Még mindig elmaradhatatlan. Összeházasodtunk.
– Gratulálok! De mondja csak! Igaz, hogy ő még mindig többre becsüli a sportot a stúdiumoknál?
– Péter mindegyikben megállja a helyét!
– El is vártam volna. De most éppen az idei Kék Szalag versenyre készíti fel a hajóját, nem igaz?
Elmira szemmel láthatólag nem örült a kérdésnek. Hát ejtették a témát.
Közben a professzor balja felöl néhány méterre megállt egy zajtalan autóbusz. Néhány utas kiszállt, átvonult a csarnokon. Közülük páran megvárták a jobboldalt észrevétlenül besuhanó vonatot, ami szintén kibocsátott egy-két utazót. Jöttek-mentek a népek.
– Amíg az új családom a vendéglátós vállalkozásával van elfoglalva, én itten trónolva gyönyörködöm az emberek sokféleségében. Így magányos se vagyok, és az időmet se rabolja senki, nyugodtan dolgozhatom.
Hát ez inkább önámítás, mint meggyőző magyarázat!
– Ugyan, tanár úr! Hát csak ennyi öröme van? Egyáltalán tart-e még kapcsolatot valakivel a Disney Land-en kívül?
– Nem panaszkodhatom. Életem alkonyán egy csodálatos ifjú hölgybe vagyok szerelmes, ezt adta az Isten, több nekem nem is kell.
– Szegény tanár úr! – csúszott ki Elmira száján. – Milyen sors lehet egy ilyen rendhagyó érzelemvilágban élni?
– Hát fájdalmas és felemelő. Olykor fájdalmas, de mindig felemelő.
– Hát ne fájjon soha! A drága tanár urat nem lehet nem szeretni –, nyilvánult meg a hűséges tanítvány megbocsátható elfogultsága. Megsimogatta az enyhén ráncosodó csontos kezet.
– Köszönöm! De tudnia kell, hogy a csodálatom tárgya valóban egy rendkívüli teremtés. Képzelje csak, e-mailban postázom neki a frissen elkészült fejezetet a könyvemből. Ő az irodájában kinyomatja újrahasznosított papírra. Amikor találkozunk, alaposan megbírálja, és jókat nevetünk. Még bele is javítgat.
– Akárcsak jómagam a Péterkém dolgozatába… – gondolta meglepődve Elmira, és eszébe jutott, amit hajnalban a képernyőn keresztül látott. De most csak ennyit mondott: – Hát nem egy átlagos valaki lehet!
– De nem ám! Még a neve is milyen szép! Béry Ágnesnek hívják. Feltétlenül találkoznia kell vele!
De egyelőre csak egy másik ifjú hölggyel ismerkedett meg, a professzor úr nevelt lányával, aki természetes kedvességgel frissítőket hozott két személy részére. Be is mutatkozott:
– Györgyi vagyok. Ugye velünk ebédel? Nemsokára terítünk.
– Miért is ne? Köszönöm a meghívást. – Egyből rokonszenvesek voltak egymásnak.
Az öregúr pedig különös magyarázkodásba kezdett:
– Elmira doktornőnek ugye fölösleges lenne Konrad Lorenzről mesélni, akit mulatságosan követnek a kis nyári ludak, mert őt látták meg először, amikor a tojásból kikeltek.
– Ez az imprinting jelenség – tette hozzá az emberek és állatok viselkedéstanából egyaránt felkészült tanítvány. – Az egész világot bejárta a kép, ahogy a szakállas tudós nyakig ül a kacsaúsztatóban, a kis ludak pedig az ő fiókáinak hiszik magukat és körülötte nyüzsögnek.
– Hát én így követem Ágnest, mert amikor már lemondtam az élet örömeiről, pont vele találkoztam egy hivatalban. Azzal a tréfás ötlettel rázott fel, hogy csak beképzelem magamnak az öregkort, mert akár még ő is eljönne velem egyet táncolni. Jót derültünk a képtelenségen, de addig-addig beszélgettünk, míg a végén vendégül látott egy kávéra a büfében. Leültetett és szinte egy otthon melegét sugározva kiszolgált. Ő persze nem is gondolt többre, de ez a csoda nekem örökre bevésődött, ettől kezdve mindig ő marad nekem a mennyország. Mi ez, ha nem imprinting?
Ezen bizony nevetni kellett.
– De Tanár Úr! A nyári ludakról, meg Konrad Lorenzről ugye nem mesélt Ágnesnek?
– Vén bolond vagyok, de azért még maradt egy csöpp eszem. Sőt, táncolni se járunk, de azért valami örökre összeköt bennünket. Neki csak azt mondom, hogy ő ébresztett fel a Csipkerózsika tetszhalálból. Ami egy nagy igazság. De azt hogyan magyarázzam meg neki, hogy az imprinting egy egész életre szóló és kitörölhetetlen bevésést jelent?
De Elmirát nem hagyta nyugodni egy incselkedő gondolat:
– Ugye nem haragszik, Tanár úr? Hát még egy fényképe sincs a szíve hölgyéről?
Szelíd erőszakkal kivett egy féltve őrzött portrét a szégyenlős öreg mappájából. Ahogy sejtette, a képernyőn keresztül reggel megismert csinos alteregóját látta viszont. Hát ő az a csodálatos Béry Ágnes! De most se szólt róla egy szót se.
Csendben mosolyogtak. Megértő szeretet áramlott körülöttük, miközben az egyikük így, a másikuk meg úgy, de mindketten a körükbe illő titokzatos teremtésre gondoltak.
Ideje volt átmenni az ebédlőbe. Ami nagy meglepetésre, egy talán évszázados múltú vasúti vendéglő volt, az úgynevezett RESTI. Máshol ezek már átalakultak McDonald’s formátumba, vagy megszűntek, mint a vonatokon a büfé-szakaszok.
A vendégek meg egyenesen olyan fazonok, mintha Krúdy regényeiből kerültek volna elő. És ahogy az dukált, szívet-lelket felüdítő egészséges ételeket kaptak, hagyományosan elkészítve.
A derűs társalgás után a professzor mégis csak egy józan kérdést tett fel:
– De hogy kerül ide, kedves Kollegina?
– Ó, kedves Tanár úr! Nem lettem én egy idealista filozopter, kemény állami szolgálatban állok. Magyarázkodás helyett inkább egyből kimondom, hogy mi járatban vagyok. Egy halálra ítéltet jöttem ellenőrizni a Pelso-szigeten.
– Ejha! Csak nem azt, aki a szigetet tervezte? Azt a csodabogarat ismerem én is. Tehát igaz a rémség, amit suttognak róla?
– Nem tudhatom, miket pletykálnak. De a leggyalázatosabb bűnt követte el, és ő maga kérte saját fejére a halálos ítéletet, hogy megszabaduljon a kínzó bűntudattól. Csakhogy azt nem adják olyan könnyen! Egyelőre csak hordozza magában a bírói végzésre beültetett időzített chipet! A legalaposabb esettanulmány készült róla, és kiderült, hogyan nyerheti el a vég előtt a megváltó katarzist. Minden embernek van egy rejtegetett képtelen álma, de legtöbben magukkal viszik a sírba. Hát őbelőle kielemeztük a titkát, hogy feltalálta a gumimatracos építkezést. Összehoztuk egy befektetővel, hogy valósítsa meg az álmát, mielőtt elhagyja az árnyékvilágot. Szabályos alkut kötöttek.
– Miféle alkut?
– Legyen erős, Tanár úr! Amit hallani fog, az csak 18 éven felülieknek … és 70 éven aluliaknak való. A halál fia feltaláló a kioperált májával fog fizetni a befektetőnek. A nagymenő Szemerédynek, akinek már csak napjai vannak hátra, ha nem talál megfelelő donort.
– Te jó ég! Hát így épülhetett meg egy sziget a Balatonban! Tele volt vele a sajtó, hogy milyen kiskapukat kellett megnyitni befolyásos embereknek, mert legalább annyi ellenzője volt a szigetnek, mint annak idején az Eiffel-toronynak. Csak ideiglenes engedélyt kapott, mint egy szétszedhető építmény. Aztán legyártatni sem volt könnyű a többméteres, különlegesen gumírozott anyagból készült lego elemeket. Ismeri a fura építkezés trükkjét?
– Akarva, akaratlanul meg kellett ismerkednem vele a periratokból. Kimondottan szellemesnek találom, ahogy a légnyomás hatására fecskefarkos és cipzáras illeszkedéssel kapaszkodnak össze a felfújható elemek. Mint egy háromdimenziós puzzle. Tulajdonképpen a túlnyomásos levegő tartja össze az egész építményt.
– Hát olyan is… De egyelőre szilárdan áll. Túlélt már néhány balatoni vihart, ami ugye nem semmiség. És tényleg be akar oda menni? Én lebeszélném róla. Nagyon gonosz hely az!
– Talán éppen azért küldtek ide. Ez a munkám.
– Akkor legalább elkísérem.
Így hát együtt indultak a szigetre. Egy PELSO-SZIGET feliratú pólót viselő fickó invitálta őket az akkumulátoros átkelő csónakba. Elég lassan haladtak, mert kerülgetni kellett az öbölben lehorgonyzott kisebb-nagyobb vitorlásokat.
Elmira most válaszolt a függőben maradt kérdésre:
– Péterkém kénytelen kihagyni az idei Kék Szalagot, mert a legénysége kihátrált mellőle. A hajója valahol Alsóörsön pihen egy félreeső szárazdokkban.
– De ezt most már magyarázd el, amíg a szigetre érünk! Hiszen minden nyáron neki szurkolok.
– Az intézeti kollegáiból állt a csapata, mint egy igazi baráti társaság. De amikor kiderült, hogy Péter lesz az igazgató, azt mondták, hogy nem navigálhatnak együtt a leendő főnökükkel.
– Hát vannak még férfiak! Akik a látszatát is el akarják kerülni a talpnyalásnak. Amit manapság nem ilyen finoman fogalmaznak!
Elmira korunk gyermeke volt, gátlástalanul kimondta a csúnya szót.
– De nem erről van szó! Egyszerűen irigyek rá.
Hát erről kár volt vitát nyitni. Inkább másra terelték a szót. Elmirának tudnia kellett, hogy a szigetre valóban csak csónakon lehet-e bejutni.
– Először volt egy pontonhíd is, de lebontatták. Terveztek valami félig a fenékbe süllyesztett alagutat is, de arra semelyik hatóságtól nem kaptak engedélyt.
– És a közművek?
– Hát igen, a közműcsatornák és a mindenféle vezetékek számára készült egy szűk alagút. A szerelők használják néha laposkúszásban. De irtóznak tőle, mert ha közben betörne rájuk a víz, nincs aki kimentse őket.
De kár volt ily könnyedén elsiklani a szervizalagút jelentősége mellett! Ahol a szerelők megférnek, ott a kalandvágyó hadnagyocska is átküzdötte magát, és már javában haverkodik a helyi biztonsági emberekkel. Ez az ármány is a távoli univerzumból irányított meglepetések közé tartozott.
És közben a tanár úrék épp csak elhagyták a lehorgonyzott vitorlások zónáját. Ezeknek táblák jelzik, hogy tilos közvetlenül a sziget oldalához kikötni, de a vitorlázók kedvét nem lehet elvenni, apró sajkáikkal odaeveznek a formás kis rámpához, benépesítve a szigetet. A hátrahagyott, bocinak becézett kis csónakok úgy veszik körül a kikötőt, mint a felfordított kagylóhéjak.
( folytatás a 2. részben )
|
