Tóth János: Ádám bordájához  (Nőnapra)

Felsír a kincs, a legapróbb nő,
véredből vér: báj csecsemő.
Cseperedik, cserfes lányka,
szalag lebben szép hajába.
Szoknya forog, hirtelen nő,
s ott áll bábját szétfeszítő,
szárnya csillan, már serdülő.
Lép az idő, fejed kapod,
oltár előtt megsiratod,
elengeded, és ő repül,
mégsem maradsz majd egyedül,
hisz  az idő megint nevet,
karján hozza a gyermeket,
ki a véred mellék ága,
könnyed csordul unokádra.

Tiéd e vers, a lelkem cseppje,
apró sírós, kis menyecske,
huncut, kacér, elbűvölő,
tiéd, tiéd, te minden nő.
Te, ki szívemben futottál,
karjaimban elaludtál,
te, ki ölén én aludtam,
te is, kihez  nem jutottam.
Szeretettel, szerelemmel,
kezemben eme  verssel,
lélektükröd előtt állok,
és csodás  nőnapot kívánok!