A Pelso-sziget foglyai

( második rész )

Amikor Elmiráék a platóra léptek, bizony érezték, hogy nem egy gránitszikla van a talpuk alatt, de hamar meg lehetett szokni. Mintha valami könnyű hídra léptek volna. A tágas térségnek az elébük táruló része egy hangulatos étteremhez tartozó kerthelyiséget formázott, székekkel, asztalokkal, távolabb pedig napozó ágyakkal.

Átvergődtek a vegyes társaságon, ami azért volt körülményes, mert a tanárt lépten-nyomon leszólították az ismerősei. Ráadásul erőt vett rajta az öreges túlbuzgóság, és mindent meg akart mutatni a legkedvesebb tanítványának. Levitte a pinceborozóba, onnan átmentek az üvegfalú társalgóba, ahol is az ablakon túl gyanútlanul úszkáló balatoni halakat lehetett megfigyelni, bár nem nyújtottak különleges látványt. Bekukkantottak a kártyaszalonba is, ami a tanár urat most is szent borzadállyal töltötte el, Elmira pedig végre megértette, hogy hová is csöppent.

De a kíváncsiságát a mégoly érdekes látványosságok önmagukban nem elégítették ki. Az idő sebes előrehaladását, sőt Horváth tanár úr zsörtölődését is figyelmen kívül hagyva, kilétét felfedve szakszerű tájékoztatást kért a sziget műszaki személyzetétől. De a tájékoztatást félbeszakítva megszólalt egy mindent betöltő gépies hang:

– A közeledő vihar miatt kérjük a kedves vendégeinket, hogy szíveskedjenek elhagyni a szigetet. A biztonságos távozásig hátra levő idő négy óra.

Röstelkedve elnézést kértek Elmirától:

– Még nincs véglegesen beüzemelve az automata riasztószolgálat. Ezért kapcsolt be tévedésből a rendszer.

Ezek után már az egyéb biztonsági intézkedésekre kellett rákérdezni. A katasztrófa esetére kidolgozott mentési program igencsak kezdetlegesnek bizonyult. A helybeliek immel-ámmal megígérték a korrekciót, de még mindig inkább a téves riasztás miatt restelkedtek.

Ám negyedóra múlva ismét megszólalt az iménti gépies hang:

– A közeledő vihar miatt kérjük a kedves vendégeinket, hogy szíveskedjenek elhagyni a szigetet. A biztonságos távozásig hátra levő idő három óra.

– Lehet, hogy ügyetlenül programozták be a riasztórendszert, de legalább működik –, gondolta Elmira. Inkább hitt neki, mint a tutyi-mutyi személyzetnek. – Még hasznos is lehet, hogy tízegynéhány percenként teljes órát ugrik előre a prognózis.

Az se rendítette volna meg, ha tudja, hogy a Nagytanács kajánul manipulálja az időfolyamatokat, mintha csak előre igazítaná a földi órákat. Csak az bosszantotta, hogy előre láthatóan itt kell majd éjszakáznia egy nem várt balatoni tornádó miatt.

– Ideje felmenni a fedélzetre!

Hát nem is volt idő a halogatásra!

Elvira és a tanár úr pillanatok alatt a fedélzeten termettek. Igazi megkönnyebbülés volt, amikor fenn a napsütésben mélyet lélegezhettek. A közeledő viharról még csak a csípős levegő árulkodott.

Beléptek a kellemesen hűvös hallba, ahol a recepcióban telefonüzenet várta őket. Pestről kaptak aggódó hívásokat, mert közben a hivatalos meteorológiai szolgálat is közzétette a rendkívüli balatoni orkán közeledtét. A tó fölött fókuszáló baljós időjárási kazetta-hatásról beszéltek.

Horváth tanár urat a bálványozott társszerzője hívta, Elmirát pedig ki más, mint a szimpoziont faképnél hagyó Péter. A Kék Szalag versenyek hősének hangjából kiérződött, hogy a helyzet súlyos, azonnal indul, mert mindenáron a felesége mellett akar lenni. Elmira gyorsan intézkedett. Ha már nem tudja leállítani a férjét, akkor megszervezte, hogy Béry Ágnest is hozza magával. De Péter nem érte be ennyivel. A távolból riasztotta az elérhető sportbarátait, hogy halászladikokkal készüljenek a mentésre.

Közben a többi vendég a használhatatlanná vált mobiltelefonját rázogatva nyugtalankodott:

– Miért nincs térerő? Miféle légköri anomália ez már megint?!

Egyedül Elmira tudta, hogy nem a Természetfelelőst kell hibáztatni, mert sokkal távolabbról avatkoztak be, hogy még nagyobb zűrzavart keltsenek a hűtlenséggel vádolt testvérük körül. Mint ahogy az időfolyamatba is belegázoltak a helyi idő előretolásával.

Már sötétedett, amikor újabb fertály óra elteltével ismét megszólalt a gépies hang:

– A közeledő vihar miatt kérjük a kedves vendégeinket, hogy szíveskedjenek elhagyni a szigetet. A biztonságos távozásig hátra levő idő kettő óra.

Elmira a biztonsági szolgálat elé lépett, és hivatalos hangnemre váltva bejelentette, hogy miért van itt. Rangjának kijáró tisztelettel fogadták, de nem túl nagy lelkesedéssel. Bevezették egy terembe, ami leginkább a luxushajók fedélzeti étterméhez hasonlít. A mennyezeten átívelő túlnyomásos panelek és a kerek ablakok tették jellegzetessé a helyiséget. A vendégek többségén látszott, hogy a vitorlásaikat hátra hagyva látogattak ide. A nyeglébbek a bárpulthoz telepedve szórakoztatták a pincérlányokat, akik sűrűn térültek-fordultak, mert a vendégek a frontátvonulásra hivatkozva, most tengerész tempóval tetszelegve iszogattak.

Elmirát azzal a gesztussal irányították egy asztaltársasághoz, hogy itt mindenkit megtalál, aki számít.

A placcon bizonyos Harangdy úr foglalta el a fő helyet. Igazi nagyágyú, akárhova teszi le magát, pont ott lesz az asztalfő. Prédára éhes oroszlánként mérte fel Elmirát, de az kikerülte a terpeszkedő pasast, és egyenest a tétova tekintetű elítélthez fordult. Kinyitotta a nem egészen szabályos orvosi táskáját, félretolta a sztetoszkópot és a vérnyomásmérőt, helyettük valami egyedi tervezésű digitális műszert vett elő.

– Tőlem nem kell félnie, Kovács úr! Majd még megvizsgálom alaposabban is, de most elég, amit ez a kémlelő elárul nekem a beültetett chipen keresztül. – Az elítélthez közelítette a műszert, gondosan tanulmányozta a kijelzőt, majd elmentette az adatokat. – Minden rendben van.

Még az asztalnál ülők közt is csak a beavatottak tudták, hogy ez mit jelent, de nem mondták ki ők se. Azt jelenti, hogy pontosan a program szerint jár le az élete órája, vagyis Kovács Gézának közeledik a vég.

Harangdynak elfogyott a türelme:

– Miért nem engem vizsgál? Úgy látszik, hogy manapság is fontosabb a bűnöző személye, mint az áldozaté.

Elmira keményen rászólt:

– Ki itt az áldozat, Harangdy úr?

A férfi megrettent Elmira fellépésétől. Megérezte, hogy itt most veszély fenyegeti a falkavezéri szerepét. Mivel nem tudott válaszolni, Elmira folytatta:

– Először is, Kovács úr nem bűnöző, hanem bűnelkövető. Életében egyszer hibázott, ezért jár neki a különleges bánásmód, bármilyen súlyos a vétke. Ezért ültették be neki az időzített chipet. Másodszor pedig maga nem áldozat, hanem egy gátlástalan befektető. Ráadásul szerencsés. A leletei szerint minden esélye megvan rá, hogy a szervezete befogadja a donor máját. De azért magát is meg fogom vizsgálni.

Az asztalnál ülőkre kínos csönd telepedett. Mindenki tudta, hogy az elítélt az életmentő szervével fog fizetni azért, mert Szemerédy finanszírozta a találmánya kivitelezését. És most elérkezett az ideje, hogy kiegyenlítse a számlát, mert a befektető már megtette, amit vállalt. Csak az a kérdés, hogy a ronccsá italozott szerve meddig tud várni a beültetésre.

D voltak, akik mindezt természetesnek vették. Ők az elévülés lovagjai. Ez egy olyan asztaltársaság, aminek a tagjait már nem lehet felelősségre vonni, mert a gaztetteik büntethetőségének ideje lejárt. Ám ez nem ilyen egyszerű! A börtönprivatizáció miatt már vannak olyan fegyintézetek, ahol szép kényelmesen előre lehet letölteni gazdasági bűncselekmények büntetési tételeit. A börtön falai mögött stílusos apartman várja őket, még titkárságuk is lehet újmódi kápókból, és úgy intézik bentről az üzletet, mint a maffiavezérek az Alkatrazból. Időnként bevonulnak, mint egy szanatóriumba, és jóelőre könnyedén összegyűjtik a heteket, hónapokat vagy éveket, amiket majd egyszer beszámít a bíróság, ha szükség lesz rá. Ez persze sokba kerül, de nekik megéri.

Elmira jól tűrte ezt a légkört, hiszen tudta, hogy amit vállalt, azzal csak őt bízhatták meg a többrétegű képzettsége miatt. De újfent eszébe jutott az űrközi nagytanács üzenete, tehát lesz itt mitől megundorodni, akár még jobban is.

Horváth tanár úr azonban már rég kimenekült innen a szárazföldi életben olykor kellemetlen ismerősei közé, inkább ők, mint az arcátlanul önelégült asztaltársaság. A helybeliekkel tanakodott, hogy elkerüli-e őket a közeledő vihar, amire már a villogó jelzőlámpák is javában figyelmeztettek. Szólítgatták az ismerős vitorlázókat, hogy igyekezzenek ki a nyílt vízre, ott valamivel kisebb a veszély, mintha itt az orkán összeborogatja a hajóikat.

– Vigyázat! Ez jókora tévedés! – Egy viharvert külsejű karbantartó szólt közbe, aki valamikor az óceánokon is szolgált. Még amikor volt hazai tengerjáró flotta. – A nyílt vízre kimenni a legveszélyesebb, mert a Balaton függőleges, fűrészfoghoz hasonló hullámai a tengeri hullámverésnél is kegyetlenebbek.

Ezen egy páran jól elvitatkoztak. Az öreg nosztalgiával eltelve magyarázta az óceánok lágy, szinuszos óriáshullámait.

Újabb negyed óra elteltével ismét megszólalt a gépies hang:

– A közeledő vihar miatt kérjük a kedves vendégeinket, hogy szíveskedjenek elhagyni a szigetet. A biztonságos távozásig hátra levő idő… – Itt megszakadt a közlemény, mert a műszakiak kapkodva kikapcsolták a rendszert.

Az őrség az automata riasztás helyett már hangosbeszélőn keresztül harsogta a figyelmeztetést, hogy ha kitör a vihar, a szigetet többé nem hagyhatja el senki. A vendégekre bízták a döntést, hogy mit tesznek, helyettük a felelősséget nem vállalja magára senki.

De ennyi figyelmeztetés már elég is volt. Ki a saját vitorlásán, ki az elektromos csónakra kérezkedve sietett távozni. Szerencsére kiderült, hogy készenlétben állt egy-két tágasabb mentőcsónak is.

De a többség mégis csak elkésett. A váratlanul magasabb fokozatba kapcsolt szélvész felborogatással fenyegette a vízi járműveket. Azok döntöttek helyesen, akik a maradást választották, mert kiderült, hogy a viharban a sziget a legbiztonságosabb hely.

Bent a kerekasztalnál egyelőre senki se figyelt az időjárásra. Elvoltak a saját rendhagyó életükkel. Az se tűnt föl nekik, hogy szokatlanul korán bekapcsolták a világítást.

Még egy vezeklő ült az asztalnál. Egy tekintélyt parancsoló megjelenésű koros hölgy, aki azzal zárta becsületes pedagógus pályafutását, hogy megcsömörlött a feléje áradó tisztelettől, és írt egy botránykönyvet. Történeteket ollózott össze olyan cselekedetekből, melyek neki a pályafutása során még csak eszébe se jutottak volna. A Dekameron módjára szerkesztette meg az antológiát, mintha tanárnők mesélnék egymásnak, hogyan csábítottak el érettségiző fiúkat.

De most talán megfeledkezett a tudatosan vállalt sátáni szerepről, mert tanárosan felemelte az ujját és még ő illette erkölcsi kritikával az úgymond piszkos alkut, amelyben egy halálra ítélt ember szerve a tét. Erre többen is felszisszentek, de ő nem hagyta magát:

– Én minden történet alá odaírtam lábjegyzetben, hogy honnét vettem. Irodalomból, médiából vagy éppen egy szappanoperából. Legfeljebb plágiummal vádolhatnak.

Viszont rápirítottak:

– Ugyan! Szívesen elbújna a plágiumvád mögé, hogy elfedje a nagyobb galádságot, amit elkövetett! Gyalázat, hogy arra nincs büntetési tétel! Igazunk van, Doktornő? Mit mond erről a szakirodalom?

Elvira természetesen nem hagyta provokálni magát. Szánakozva nézte a botrányt kavaró írónőt, aki meggondolatlanul erkölcsi nullává fokozta le magát. A szerencsétlen lehajtotta a fejét. Most neki mondhatták volna, amit ő nem egyszer a nebulóknak: ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna.

– Szóval mossa a kezeit! De ha nem követett el mocskos dolgot, akkor miért bújik el ide a világ elől?

– Hát vezekelni – mentegetőzhetett volna, de nem tette, mert belátta, hogy ez meglehetősen komfortos módja az önsanyargatásnak.

De védelmére kelt egy kotnyeles férfi:

– Az igazi botrányt az keltette, ami nincs is benne a könyvben. Az élelmes kiadó elterjesztette, hogy a gyalázatos hölgyek tulajdonképpen egy nevelési kongresszus szünetében élik meg a maguk kis Dekameronját. Ettől lett kapósabb a második kiadás.

A buzgó férfiú vérszemet kapott a ráirányuló figyelemtől, és rámutatott a terembe éppen belépő Horváth tanár úrra, aki a biztonsági szolgálatot megelőzve jött bejelenteni, hogy többé már nem lehet elhagyni a szigetet, mert ideért a vihar.

– Itt a másik házi szerzőnk! – rikkantotta el magát. – Tudjátok, miről írogat esszéket jobb sorsra érdemes folyóiratokba? Összegyűjtötte a világtörténelemben és nálunk valaha elhangzott programbeszédeket. Összehasonlító elemzésnek nevezi a módszerét, amivel sárba rántja a híres államférfiakat. Talán a nagy francia forradalmat előkészítő gondolkodókhoz hasonlítja magát.

Ezt már Elmira sem tűrhette. Megvédeni ugyan nem kellett a köztiszteletnek örvendő professzort, de hatásosan rendre utasította az ágálót. Ám az izgága férfiú nem hagyta elnémítani magát. Most már egyenest Elmirához fordulva ajánlkozott panoptikumi tárlatvezetőnek:

– De akad itt más csodabogár is! Nézze csak az illuminált barátunkat! – Minden diszkréció nélkül mutatott az asztal szélébe kapaszkodó sápadt szomszédjára. – Virágh úr költő és filozófus egyben. Már amikor még józan.

– Mit értesz te ehhez, te szószátyár? – Az udvari bolond szerepében tetszelgő alak vontatottan, de meglepően érthetően beszélt. – Én csak azért iszom, hogy a hipertér közelébe jussak. Tudod te egyáltalán, hogy mi az a hipertér? Hát ahol a repülőhalak és a halászmadarak pályái keresztezik egymást. Se nem a vízben, se nem a levegőben… Próbáld elképzelni, ha tudod! Hát ez az, ami egyszerre filozófia és költészet. Olyan, mint amikor az álom és az ébrenlét határán egyensúlyozunk.

Persze kinevette a hálás közönsége:

– Meg amikor a józanság és a részegség határán billegsz.

– Nahát! Kezdetek ráérezni a hipertér fogalmára!

Látszott, hogy hamarosan el fog hajolni.

Harangdy úr érezte hívatva magát, hogy véget vessen a feleselésnek. Rámutatott a parlagi bölcs előtt árulkodó sörös és boros, meg feles poharakra.

– Így jár, aki össze-vissza iszik mindenfélét. – Jómaga a mértéktartás példaképének tekintette magát. Kizárólag abszolút vodkát ivott. Bár azt kitartóan és folyamatosan. Most is csak rámutatott maga előtt az üres pohárkára, és az egyik pultos kislány máris lelkesen hozta a karizmatikus férfinak a víztiszta italt.

– Megérkezett a folyékony kenyér! Kedves egészségére, aranyos Harangdy bácsi –, csicseregte odasimulva az obligát szöveget, amire tapasztaltabb társai már betanították.

Viszont Elmira érzékeny műszere gyanús fémtárgyat jelzett a költő és filozófusnál. Habozás nélkül utasította a helybeli őrszemélyzetet, hogy motozzák meg. Hát egy óvilágból való maroklőfegyvert találtak a zsebében, tele tárral.

– Hadi régészettel is foglalkozom – motyogta a pojáca, de már olyan állapotba került, hogy több szót nem lehetett kihúzni belőle. Később kiderült, hogy valójában a kártyabarlangban csúsztatta valaki a zsebébe a revolvert, mert razziát szimatolva szabadulni akart a betiltott holmitól. Igazából nem is akarta használni senki, csak licitálnak rá, mint egy értékes régiségre.

Elmirának ismét csak néma maradt az óhazából való különleges ösztöne. Későn vette észre a helyi kollegák közé beépült pimasz hadnagyocskát, aki idáig követte. Pont ő hajtotta végre a motozást, és a fegyver is az ő kezébe került. Bizonytalanul forgatta, mert a hadnagyképző főiskolán volt ilyen a kezében utoljára. És ott is csak egyszer használhatták éleslövészeten.

Elmira menten ráripakodott:

– Félre a fegyver csövével! Az ember felé soha se mutasson! És vegye le az ujját a ravaszról! Azonnal ellenőrizze, hogy nincs-e töltve, és ha igen, biztosítva van-e!

A hadnagy bedresszírozottan engedelmeskedett a határozott vezényszavaknak. Aztán Elmira oldottabb hangnemben magyarázta:

– Átvételkor vagy szállításkor soha egyetlen lőszer se lehet a pisztolyban. És mindenkor úgy kell tekinteni a fegyverre, mintha töltve lenne. Soha nem lehet vele elég óvatos.

A civil hangnemtől elszállt a hadnagyból az alávetettség fegyelme, és rögtön okoskodni kezdett:

– Nem először van pisztoly a kezemben.

– Pedig nagyon úgy néz ki! De még ha gyakorlott sportlövő lenne is… Azokkal történnek a halálos balesetek, akik nevetnek ezeken az eltúlzott aggályokon. És én még innen is látom, hogy töltve van a fegyver, mert úgy tartja a kezében, mintha hímes tojás lenne. Tárazza ki! Lépésről lépésre, lassan, óvatosan.

A hadnagy ismét fegyelmezetten engedelmeskedett. Meggyőződött róla, hogy a biztonsági szerkezet valóban működésben van. Kioldotta a tár rögzítőjét és kivette a tárat. Mikor a szánt hátrahúzva a töltényűrben levő lőszert is eltávolította, az hangos koppanással a padlóra esett.

– Ennyi baki még tűrhető. De folytassa!

Hát meghúzta a ravaszt, zárta a szánt, majd még egyszer meghúzta a ravaszt, ezzel leeresztve a kakast. Aztán bizonytalanul az asztalra tette az üres pisztolyt és mellé az egy töltény híján majdnem tele tárat.

De az elgurult lőszer sem tűnt el nyomtalanul. Egyenest Harangdy úr tartott rá igényt. Sajátos mozdulattal jelzett a legszerényebb asztaltársnak, a szerencsétlen sorsú feltalálónak:

– Kovács Úr! Vegye már fel nekem azt a kis golyót!

De a végzet embere meg se mozdult. Helyette egy szolgálatkész nímand készségeskedett az öntelt nagyúrnak. De az nem hagyta annyiban a visszautasítást:

– Mi van Donor Uraság? Derogál a pajtáskodás? Amikor összeköt bennünket az alkatrészeink csereszabatossága!

Kényszeredett mosollyal nyugtázták az akasztófahumort, de akadt, aki keresztet vetett erre a pogány beszédre. Még feszültebbé tette a hangulatot, hogy közben a kíméletlen vihar körülölelte és javában rángatta a szigetet. De az állta a megpróbáltatást, bár időnként beleremegett az elemek tombolásába. Nem csoda, hogy bizonytalanná vált a világítás.

Hanem Harangdy egy szempillantás alatt az ujjai hegyén felmutatott töltényre irányította a figyelmet:

– Nézzétek ezt a miniatűr ágyút! A töltényhüvely nem más, mint egy lekicsinyített ágyúcső. A töltény hegye az ágyúgolyóbisnak felel meg, és így tovább.

– És hol az ágyútalp?

– Hát az maga a pisztoly.

– De az igazi ágyúcsöveken feliratok is voltak ám! – avatkozott közbe az átmenetileg háttérbe szorult kotnyeles férfi. – Láttam a múzeumban.

Harangdy fölényesen mosolygott.

– Ide a nagyítóval!

A csontrészeg filozófus és mellesleg régész zsebéből kikeresték a speciális kutató lencsét és körbeadták a lőszerrel együtt. Mindenki megnézhette, hogy a pislákoló fényben alig kivehetően, de mégis csak elolvasható a hüvelyen az öreg ágyúk hagyományos felirata:

ULTIMA RATIO REGUM

– Boszorkányság! – kiáltozták.

– Nem boszorkányság! – Harangdy felemelte a hangját. – Csak bizonyítani akartam, hogy a fegyver az én tulajdonom, akárki lopta el tőlem a kártyabarlangban.

– De hát ez nem bizonyíték!

– Nem-e? – Kipiszkált a tárból még egy töltényt és azt is körbeadta a nagyító mellé. Most egészen tisztán látszott a felirat:

HARANGDY

Kimért lassúsággal a többi mellé csúsztatta a két töltényt, kézbe vette a revolvert és színpadias kattintással a helyére tolta a tárat. Megvetően körbenézett, aztán csőre töltött, majd mind a négy égtáj felé célzott egyet-egyet a fegyverrel.

Ettől hirtelenjében vége lett Kovács Géza apatikus nyugalmának. Dühösen rákiáltott a vadkapitalista önkényúrra:

– Le a pisztollyal! – Aztán mint aki megrémült a saját merészségétől, szerényebben magyarázta: – Elég egy elszabadult golyó. Ha csak egyetlen lyukat üt a panelen, elszabadul a bepréselt levegő. Mi lesz, ha beindul a láncreakció és itt a tomboló vihar centrumában lebomlik az egész Pelso-sziget?

– Mit érdekli az magát? Talán örökké akar élni? Amikor már csak néhány órája lehet hátra. – Az asztal lapján elébe csúsztatta a pisztolyt, és a közönség felé fordulva magyarázta: – Tulajdonképpen Kovács urat illeti. Neki ez a Damoklész kardja! Csak nem a feje fölött, hanem az orra előtt.

Az emberek még mindig azt hitték, hogy csak egy HARANGDY-féle brutális tréfáról van szó, afféle nagyúri heccről. Csak Elmira tudta, hogy ezek nem blöffölnek, a befolyásos baldóvernak mindenhol megvannak a maga barátai, és a közeli kórházban mentőhelikopter áll készenlétben a műtéthez.

De nem csak ez hatott rá nyomasztóan. Tudta, hogy Kovács Géza nem fogja a végtelenségig bámulni az elébe helyezett fegyvert, előbb-utóbb kirobban belőle a feszültség. A fondorkodó Nagytanács a távoli univerzumban nem fogja gyalázatos végkifejlett nélkül hagyni a kegyetlenül előkészített botrányt. Csak abban tévedtek a szuper okosok, hogy Elmirát maguk felé fordíthatják. Pedig már nem csak a külvilágot, hanem az ő személyét is kényükre-kedvükre manipulálták, hogy ne tehessen semmit a jól sejtett végkifejlet ellen. Ezzel azonban annyira „kimutatták a foguk fehérét”, hogy végleg eltávolították a saját világuktól.

Közben a külső fejleményekre is oda kellett figyelni.

Amikor a bezártság végre tudatosult a Pelso-sziget vendégeiben, sajátságos vesztegzár-hangulat alakult ki. Egyesek némán magukba mélyedtek. Mások a televíziót próbálták életre kelteni, pedig láthatták, hogy reménytelen, ha még a világításhoz is elégtelen az áramszolgáltatás. A nyugtalanabb természetűek körében megindult a céltalan bolyongás. Még a kártyabarlangot is elhagyták egy páran, bár a megrögzött játékosok voltak többségben, akik most még elszántabban adták át magukat a senkitől sem zavart szenvedélyüknek.

A lelkiismeretesebbek aggodalommal eltelve zseblámpával fürkészték a sziget menti öblöt, hogy mi lett a viharban kint rekedtekkel.

Csak akkor nyugodtak meg, amikor egycsapásra minden megváltozott, mert a vihar hirtelen elmúlt, és megjelent a kívülről érkező mentőcsapat. Örömteli találkozások között repült az idő, miközben lassan megvirradt. Elmira férje és a barátai boldogan újságolták, hogy a sziget falain túl se történt tragédia, mindenkit sikerült biztonságba kimenteni. De Péter vitorlázós barátai nem sajátították ki maguknak teljesen a dicsőséget, a készségesen hozzájuk társult Béry Ágnest is igazi árvízi hajósnak ismerték el. Honnét szorult ebbe a csinos kis hölgybe az edzett hajósokhoz méltó bátorság?

Kiderült, hogy ő is balatoni kislány volt, csak a túlpartról való.

Horváth tanár úr büszkén fordult Elmirához:

– Ugye mondtam, hogy rendkívüli teremtés! Annak örülök a legjobban, hogy végre közelebbről is megismerték egymást.

Nem tudta senki, hogy neki már nem kell bemutatni. Most az egyszer hálásan gondolt a Nagytanácsra, hogy már a képernyőn keresztül is láthatta a kedves jelenséget.

Ebben a fesztiválhangulatban későn vették észre, hogy az éttermi részben mi készül.

Kovács Géza lassú, merev mozdulattal az előtte heverő pisztoly után nyúlt, bizonytalanul felemelte és Harangdy úrra célozta.

De az nem ijedt meg, fel se fogta, hogy ilyen merészségre vetemedhet valaki. Magabiztosan kiitta a vodkáját, kinyúlt a részeg parlagi bölcs előtt árválkodó tele pohárért és Kovács Géza arcába löttyintette a megvetett pancsot.

A megszégyenített elítélt olyan lassan és mereven reagált, mint egy öntudatlan zombi. Szó nélkül a Harangdy előtt álló palackra tüzelt, és rezzenéstelen arccal újabb lövésre készen tartotta a fegyvert. Továbbra is vigyázott, hogy ne sérüljön meg a felfújt építmény burkolata, most az üvegszilánkokkal és a lőrével bepettyezett Harangdy lábára célzott.

Az végre felfogta a helyzet komolyságát, de nem ijedt meg. Azzal próbálkozott, hogy ráveti magát a nyeszlett alakra, de egy nagyot huppant a tekintélyes termetével, mert Kovács úr gyorsan félreugrott. Most már a pisztoly csövének mozgatásával irányította a nagydarab embert, aki végre megértette, hogy nem babra megy a játék, felemelt kézzel hagyta magát a szomszéd helyiségbe terelni.

Amikor Elmiráék az első lövés zajára besiettek, panoptikumi merevségben találták a vendégeket. A kotnyeles férfi nagy nehezen kinyögte, hogy mi történt, mások pedig az ajtó mögé mutogattak, ahol nagy hirtelen dulakodás zaja hallatszott és eldördült néhány lövés. Gyorsan ideért a biztonsági szolgálat is, de már csak a két súlyos sebesülthöz hívhatták a mentőket és Elmira doktornőt. A sebesültek ellátása közben rekonstruálták az eseményt. Minden jel arra mutatott, hogy Kovács lelőtte Harangdyt, aztán magával is végzett. Tüstént hordágyakat hoztak és a mentőkre várva a szabad placcon helyezték el a szerencsétleneket.

Egyedül Elmirának tűnt fel, hogy a mindig készségeskedő „beléptetős” hadnagyocskát most nem látni az bajtársai között.

A hirtelen nagyon aktívvá vált őrök a biztonsági szabályzat szigorú tiltása ellenére is mentőhelikoptert hívtak.

Meg is lett a baj.

A helikopter vigyázatlanul leereszkedett a felfújt építőelemekből álló platóra, hogy a mentőszemélyzet kényelmesen kiszállhasson. A rotorok keltette légörvény először csak a székeket, asztalokat szórta szét. Aztán a rögzített állványokat, pultokat is vészes hajladozásra kényszerítette, hiszen bizonytalan „talajon” álltak. A rugalmasan összekapcsolódó építőelemek rövid ideig ellenálltak a cibálásnak, de elég volt egyetlen eresztéknek szétpattanni a helikopter súlya alatt, a varratok lazulása könyörtelenül terjedni kezdett. A pilóta feljebb emelte a gépet, amikor észlelte, hogy a szántalpak süllyedni kezdenek, de már késő volt. A légörvény egymás után tépte fel az óriáspárnák cipzárjait.

A vízparton egykettőre gyülekezni kezdtek a bámészkodók, előkerült egy messzelátó, amit aztán egymás kezéből téptek ki a váratlan élmény potyázói. Bár szabad szemmel is jól lehetett látni, hogyan röpködnek a méteres lego kockák. A szétszakadt szelepeken keresztül messze hallhatóan süvített ki a sűrített levegő, kacskaringós rakétaszárnyalásra késztetve a gigantikus puzzle elszabadult elemeit. A kígyózó pályán repkedő gumimatracok becsapódásai nem egy bámészkodónak hosszú időre elvették a kedvét a párnacsatáktól.

A katasztrófavédelem olyan gördülékenyen végezte a munkáját, mintha csak ők szerveztek volna itt egy szakmai bemutatót. Még arra is volt gondjuk, hogy kifüggesszenek egy hevenyészett névsort a „feltételezett eltűntekről” – ahogy óvatosan fogalmaztak. Szerencsére egymás után pipálhatták ki a neveket, mert viharverten és csuromvizesen, de mindenki előkerült.

A hadnagyocskát találták meg utoljára. A búvárok figyeltek fel rá az elárasztott és összeroppant szerviz alagútban. Kifelé igyekezve már majdnem elérte a partot, amikor utolérte a végzet. A mentősök keresztet vetettek és kegyes jóindulattal jegyzőkönyvezték, hogy kívülről akart segítséget toborozni a szigetlakóknak.

A szétroncsolt sziget körül még sokáig bolyongtak az emberek, akár egy feldúlt hangyaboly lakói. Otthagyva a katasztrófa-turistákat, a Pelso-szigetet szerencsésen túlélők kisebb-nagyobb csoportjai távoztak legelőbb.

Elmira és Péter szeretettel néztek a régi-új barátaik után, akik lassan elindultak a sétány dús lombú hársfái alatt. Horváth tanár úr egy régies kifejezéssel élve, mindig csak a fiatalosnak nevezte ezt a facsoportot, mert a többi üdülőtulajdonossal összefogva együtt ültetgették valamikor. Ágnesnek pedig a jó öreg fasor volt, hiszen alatta nőtt volna fel, ha nem a túlparton honos.

Egy rögzítős dosszié lapjait nézegették egymás kezéből elkapkodva. Messziről is látszott, hogy élénken vitatkoznak. Azt csak ők tudták, hogy a búcsúzás előtt ezek a legszebb perceik. Ágnest már várták a túlparton a barátai, akik a családdal együtt jó ideje aggódva figyelték a híreket.

Elérték a kikötőt és ráléptek a barátságos kis mólóra. A lány sósperecet vett elő a táskájából és megfelezte. Együtt dobálták a takarékosan kicsire tépett darabokat a telhetetlen hattyúnépnek. Ragyogóan sütött a nap, de kellemesen hűvös volt. Ez is jól illett hozzájuk.

A férfi gondolatai úgy úszkáltak, mint fenn a bárányfelhők.

A balatonfüredi móló képe kúszott elébe. A feleségét látogatta a szívkórházban, és tudták, hogy utoljára etetik együtt a hattyúkat. Ő a süteménytől a gumicukorkáig mindent bedobált a civakodó jószágoknak, hogy minél tovább tartson a soha vissza nem térő pillanat. De a kedves még most is humorizált:

– Bilagitot is dobjál, mert megárt nekik, amit össze-vissza behajigálsz!

Aztán a magányos évek fantáziátlan szürkesége következett.

Majd a gdanszki óriásmólót idézte maga elé, ahol valamikor egy kedves lengyel tolmácsnő látta el a kis küldöttségüket kiflivégekkel, hogy kedvükre etessék a sirályokat. Egymás mellé sodródtak, fogták egymás kezét, és a szép szőke hölgy szomorúan elmosolyodott:

– Milyen kár, hogy ti magyarok nem tudtok nyelveket… – És hogy még mire gondolhatott, arról csak az elérhetetlen messzeségeket rejtő tenger hullámai susogtak.

A fájdalmasan éles emlékképek lassan elidegenedtek az öreg tanár számára, akár a sirályok vagy a hattyúk nyelvelése. Legszívesebben a költöző vadlibákat hallgatná. Vagy álmodozna a hűséges nyári ludakról. Imprinting. Miközben majd számolgatja a napokat, hogy mikor látja újra Ágnest.

Az életerőt sugárzó ifjú teremtés mellé húzódott, aki szintén elcsendesedett. Szívből kívánta neki, hogy csupa derű kísérje a még rá váró hosszú úton, ahol bizony szeszélyes felhők is jönnek-mennek majd felette. Ezért viselte türelemmel az olykor szívfájdalmat okozó színeváltozásait. De búcsúzóul most is megjegyezte:

– Kedves Ágnes nekem olyan, mint az áprilisi égbolt. Hol rám ragyog, hol elszomorít. Amikor én mindig egyforma vagyok magához. Állandóan.

– De hiszen én is. Állandóan változom, pont mint az örök április.