A tél visszanéz

A kerti szerszám érzi a tavaszt,
jégfóliát lehántva földbe vág,
narkó-gyanús nyers illatot fakaszt,
hogy fájjon bennünk a sors nyeste ág,
a lelkünk mélyén rejtező paraszt.

Derűvel jár a Nap, ám délután
a szél viharfiókát költöget.
Kezünk munkakesztyűtől sután
sűrűn igazgat sálat és övet,
sáros nyomot hagy a boros kupán.

Jó lesz letenni az ásót-kapát!
Harangnyelvként rángat a förgeteg,
és benn a házban papír-munka vár.
Ablak mögül kémlelve az eget
havat jósol a zsibongó család.

Zümmögjetek, virágporzó szavak,
reményeinkből lenne már gyümölcs...
Sötétedik. Látjuk, a hó szakad.
Tévé előtt eszünkbe jut: a bölcs
ceruzarágás holnapig marad.

Hű kandallónk zsarát-susogva int,
a tárgyak orcáján mosoly lebeg,
már elhal az orkán haragja kint,
és gondolataink is könnyedek,
fogalmazódnak éji álmaink.