A hintát nézem ablakomból
az elárvult játszótéren.
Ócska, rozsdás, régi holmi,
nyikorogva leng a szélben.
Gyerekkoromat idézi fel.
Körötte repedezik a fagyott föld,
deres, fonnyadt avar szerteszét.
Áporodott, dohos szagát
most a szél sem hordja el.
Vagy csak elmém éleszti újra
a késő ősz vad illatát.
Szállt, repült egykor a hinta,
gondtalan, s vidám voltam én.
Most csak némán bámulom,
merengve a sötét konyha
sivár, szűkös szegletén.
Gémberedett tagjaim
megmozdítanám,
hogy múljon a fájdalom,
mit a kósza emlék okoz,
ahogy kibámulok az ablakon.
Bánatomat el kinek mondanám,
amit a rideg félelem csak fokoz.
Jön a tél, s félek én.
A magány sarokba szorít.
Eső kopog a házfalon.
Az évszakok változása
akár egy hinta, úgy dobál.
Lelkem libben könnyedén.
Kattog az óra monotonon,
szívem heves dobogása
zakatol és meg nem áll.
S én görnyedten kuporgok
a világ keskeny peremén.
Az idő lassú körforgását
ringva tűri életem.
Párás, kicsi ablakomból
egyre a hintát lesem,
megbabonázva, szüntelen.