Csepeli elégia

A temető utcája hosszú,
idők végéig elvezet,
és ott ered, hová imában
sem ér el az emlékezet.

A nyárfák csúcsai susognak,
hajolnának földig, porig,
az élet fája száz karommal
halottakba kapaszkodik.

Sasok árnyéka megtöretve
suhan végig a sírokon,
nevek betűit összemosva,
lélek lélekkel mind rokon.

Egy forgószél sodorta sorsunk,
s hazára lelve érkezett,
histórián egy új rovásnak,
latin betűkre ékezet.

Hol paripájok jót legelhet,
várta népünk vadon s liget,
széles mező a hét bő törzset,
Árpád raját Csepel-sziget.

Az égbolt ősanyánk tünődő
tekintetétől elborul,
villámtól éledez az egykor
totemnak hibernált turul.

"Minek nosztalgiázol? - így szól
ködöt zihálva mérgesen. -
Tegyetek róla, hogy belőlem
boldog címerállat legyen!

Elég sokáig voltatok már
a meg nem értett gyermekek,
az elvárásom így jogos tán,
hogy felnőtt sorba lépjetek."

"Derék madár, nekem kiáltasz?
- riadtam én is hangosan. -
Igéd harangszavú valóság,
vagy csak a bensőmben fogan?

Szemem talán álom vezérli,
szélzúgás a lélegzetem,
a gondolatom szárnya egyszer
túlrepülhet a létemen?"

Egy új villám dicsfénybe vonja
az elsuhanó képzetet.
Szegény árva, hát vele szállnál?
Késő, már el nem érheted.

Elforrtak a szüret-évek,
maradtak aszú évszakok,
az élet fáján őszi fényben
ezüst levél, mi felragyog.

Hogy kis vihar, vagy nagy vihar jön,
szikkadt törzsnek már egyre megy.
Ha vészt piroslik az ég alja,
fiatalok, figyeljetek!