Előbb a cserepeket ültetem a fűre,
lecet, szarufát, gerendát emel kezem,
míg az egész tetőt a földre le, lefektetem.
Nem kell semmi más, csak az ég színe,
halványkék semmi, foszló szürke árnnyal,
ennyi kell fejem fölé ,és megbékülök a világgal.
Vakolat törik, tégla hunyorog a repedésen,
a ledőlt falak szabadba engedik a teret,
világ a szobám, s én játszani hagyom lelkemet.
Este van, fűre fekszem a gyönge zöld ágyra,
szemem tükrén soványka növő Hold pihen,
ujjamon bogárka, az este egykor apámmal volt ilyen.
Behunyom a szemem, pöttyös labdát látok,
lyukas cipőmből nagy lábujjam nevet,
kedvenc műanyag katonám, felém integet.
Szellő simít izzadt, koszos homlokomra,
lélegzetemen lift, benne hársfa illat,
kendő alatt szempár, mamám karja emel s ringat.
Kinyitom a szemem, előttem fal áll s tető,
lelkem szűk szobájába riadtan bújik vissza,
és szívem egy emlék utolsó kortyát sírva issza.
|