FÉNY PANZIÓ
5.
Ez a nap úgy látszik, hogy Zsuzsikáról fog szólni. Amikor a vitorlázó társasággal a megkésett ebédjükhöz ültek, azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy névjegykártyához hasonló lapokat forgat a kezében. Látszott, hogy felülről angol, alulról magyar szavak vannak odaírva.
– Őrülten magolok, mert ősszel Angliába megyek iskolába.
Iván helyet csinált magának a bámészkodók között, odasettenkedett a lány mögé, aki nem is bánta, mert némi lelkifurdalást érzett, amiért lehagyták a hajóról. Hagyta, hogy kibic módjára tanulmányozza a lapjait.
– Aligha érted, amit látsz. A lap felső szélén van az angol szó, ha átfordítom, ugyanott magyarul. Világos? Ha vízszintesen forgatom el, szintén van felül egy szó, és ha visszaforgatom lefelé, ott a fordítás. Láthatod, hogy csupa forgatás meg fordítás az egész, így sulykolom a nehéz szavakat. Ilyen egyszerű az egész. – Befőttes gumival összefogta az átlapozott köteget és egy újabbat bontott ki.
– Te magad írogatod ezeket a szókártyákat?
– Ha nincs, aki segítsen…
Margitka elmosolyodott, mert már sejtette, hogy mi fog ebből kisülni. Iván távolról sem értette, hogy min mulat ez a biciklis nőszemély, de a kaján mosolyát megjegyezte magának.
– Eléggé favágás ez így, nem igaz? – folytatta Zsuzsika.
Hirtelen nagyon okos lett a fiú:
– De még mennyire! Miért nem használsz valami audiovizuális anyagot?
– Mert azt már kinőttem. – Született úrilány magabiztosságával emelte ki azt a fiatal konyhalányt, akit felküldhetett az emeletre a kütyüért. Ami egy nagyméretű tabletből és egy okostelefonból állt. Legalább is kinézetre.
Meglepően sokat tudott a kis együttes. Például addig ismételtette a szavakat, amíg csak elégedett nem volt a leányzó kiejtésével. Aztán szöveget mondatott vele, amit szintén addig korrigált, amíg jelt nem adott, hogy tovább lehet menni. Beszélgetni is lehetett vele, majdnem olyan jól, mint egy fásult nyelvtanárral. Rá lehetett állítani „életszerű” párbeszédekre: például egy angol lord és komornyikja, vagy Sherlock Holmes és Watson közötti faízű csevegésre. A tanuló beszállhatott mindegyik szerepbe. Igazán mulatságos volt, amikor az okos gép hirtelen témát váltott, mert a partner túllépte a beprogramozott szókészletet. Elképesztően emberi volt.
– Ez mind nagyon szép – mondta szerényen Zsuzsika –, csakhogy rég túl vagyok ezen a szinten. Nekem már valóságos szövegek valók. Így aztán este folytathatom a cédulázást. Ha csak valaki nem segít…– ismételte meg a korábbi szavait.
Kivárta, amíg kínossá nem válik a társaságra telepedő némaság, aztán feszített még egyet a húron:
– De hát egyáltalán, ki tudna segíteni?–, tanácstalanul széttárta a karját, miközben biztatóan Ivánra nézett, aki vonakodva bár, de kötélnek állt. Eddig azt szokta meg, hogy a lányok írják meg a dolgozatait, de most úgy látszik, fordul a kocka. Még büszkélkedhetik is, hogy a kislánynál mégis csak jobban tudja a nyelvet.
Az oktatógép feneketlen hordtáskájából előkerült egy vaskos szótár és egy félig megcsócsált angol regény. És Zsuzsika kedvesen csacsogott:
– Az aláhúzott szavakat preparáld ki! Ettől… eddig. Majd együtt fogunk haladni – tette hozzá biztatóan. – Rendicsek?
Iván bambán szorongatta a könyvet és az üres cédulákat, amiket a lány sebtében a kezébe nyomott. Tudta, hogy az orránál fogva vezetik, de nem bánta. Hiszen így közelebb kerül Zsuzsikához, mint bárki más. Ha eddig hol egy kedvelt, hol pedig megtűrt árnyék volt mellette, ezután már a mentora lesz. Most merje vegzálni Berci bácsi, hogy mit lebzsel itt hetek óta:
– Talán nincs hova hazamenned?
Pont ő mond ilyeneket, akit a lányai már félig-meddig kilakoltattak!
Most már azt is remélte, hogy a kislányt vitorlázni viheti, ha megtanítják az eleddig semmibe vett vízi jártasságra. De néhány nap múlva beletörődött, hogy mindenki elutasítja, mert átlátnak a szándékán. Nehogy könnyelműen életveszélybe sodorja a gyanútlan fruskát! Mert lenge széllel kisodródni a nyílt vízre ugyan sikerülhet egy kezdőnek, de nem biztos, hogy vissza is tud jönni.
Evelin is felfigyelt a fiú színeváltozására. Az elegáns hallban csípte el.
– Hová, hová a könyveiddel?
Egyszer Iván az alapítvány üdvöskéjénél is megpróbálta bevetni a sármját, de fájdalmas kudarcot vallott. És nem úszta meg egy sima ajakbiggyesztéssel, hanem könyörtelenül csúfolódó ellenséget szerzett magának, aki megvetéssel figyelte kisded játékait a csacska lányok körében.
– Látom, hogy Zsuzsika illedelmes úrifiút varázsolt belőled. De engem nem tévesztesz meg, kutyából nem lesz szalonna. Jól figyelj! Ki ne merd csábítani ezt a zsenge csitrit valamelyik mocskos diszkóba, mert akkor én kitöröm a nyakadat!
– Miket beszélsz! Már nem gyerek. Ugyan miért ne mehetne ki olykor egy jobb helyre?
– De nem veled! Majd én elkísérem, ha eljön az ideje.
– Szép kis gardedám lennél! Ugyan milyen társaságba vezetnéd be?
Iván ijedten elhallgatott, mert túl veszélyes játék a legérzékenyebb pontján megsérteni ezt a fölényes, ám kétes hátterű szépséget. Látta már profi gorillákkal is egyezkedni. De késő bánat! Hogy kétsége se maradjon, közelről lett a szemébe mondva:
– A beled lesz kitaposva, te kispályás szarházi. Hordd el magad, amíg finom vagyok és úrinő! – Evelin az indulat legkisebb jele nélkül, szokásos hűvös tekintetével nézte az összetört önérzete maradékával elvonuló fiút. Többet nem is törődött vele, mert a nyitott ablakon kitekintve Etelkára figyelt föl, aki elmélyülten telefonozott. A korán sem lezser tartásából ki lehetett találni, hogy az elnök úrral beszélget.
– A barátnőm ismét megelőzött – állapította meg kedélyesen.
Előkészítette a mobilját és egy öblös fotelban elnyújtózva, napkúrázó pózban vette át a szót, amikor sorra került.
Jó kis együttest alkotnak ők így hármasban, fél szóból is megértik egymást. A főnök nyugodtan ráhagyhat mindent a két bizalmasára, de most más a helyzet. Alaposan kifaggatta őket Zsuzsikáról, mohón itta a szavaikat és nem fogyott ki a kérdésekből. Kikkel barátkozik, eszik-e rendesen, tanulja-e az angolt? A beszélgetés végén azért átváltott morcosra, hogy ellensúlyozza a kitárulkozását.
Csupa jó hírről lehetett beszámolni, mert az egyetlenje szemmel láthatólag folytatja az otthoni mintagyerek életmódot. Együtt tiniskedik a kevéske hasonló korú lánnyal. Ezek is az alapítványiak csemetéi, és leginkább Etelka felügyel rájuk, mert az ufonauta lelkületű szülők, ha történetesen itt időznek is, gyengék a pedagógiában. Fiúk hét közben nemigen fordulnak elő, mert az elnök úr csak azokat becsüli, akik nyáron diákmunkát vállalnak. Ő is végigdolgozta a gimnazista és az egyetemi szünidőket. A kedvére való ifjakat a nyár végén kiveszi a gályázásból, vendégül látja őket kéthetes vakációra, ráadásul megkapják tőle a kiesett fizetésüket.
Ebből a hagyományból eddig csak Iván maradt ki, de talán már nem is sokáig. A két hölgy mintha csak összebeszélt volna, óvatosan elhallgatták, hogy a fiú Zsuzsi körül legyeskedik, csak azt hagyták ki a számításból, hogy a jólnevelt kislány mindenről beszámol az apukának. Hamarosan kaptak is ezért a mulasztásért egy nem éppen szelíd szemrehányást, és kénytelenek voltak Ivánról egyebek mellett azt is elárulni, hogy tulajdonképpen egy mihaszna naplopó.
De ekkorra már az elnök úr intézkedett is. A telefonhoz kérette a fiút és ráparancsolt, hogy napi négyórás munkára jelentkezzen a Marslakók Boltjában, ahol már várják, ellenkező esetben sürgősen hagyja el a panziót és az életben ne kerüljön a szeme elé még véletlenül se.
Ment a telefon a boltba is:
– Feri fiam, ideje megtanulnod, hogyan kell kezelni egy alkalmazottat. A munkaügyi adminisztrációra nem lesz gondod, egyelőre intézi a könyvelőm, majd ellesed tőle, ahogy az adóbevallásba is beletanultál.
Az örömhír egyáltalán nem dobta fel a szerencsefia kis vállalkozót, csak az vigasztalta, hogy Iván fizetéséről is az elnök úr gondoskodik. Néhány nap múlva aztán rájött, hogy az emberét kénytelen keményen megdolgoztatni, mert különben a fejére nő.
A hányaveti fiatalember úgy gondolta, hogy itt is nyugodtan szótározgathat, belefér a napi négy órába. Vagyis hogy a Zsuzsikának végzett pepecselés alibi lesz a lógásra. Csakhogy a marsboltos fiúnak az elnök úr szárnyai alatt már kinyílt a szeme, és magabiztosan kiadta az első utasítást:
– Fogd a söprűt és a szemeteslapátot!
Iván először nem akart hinni a fülének, aztán kereken kijelentette, hogy őt nem azért küldték ide.
Tehát szorítani kellett a gyeplőn:
– Ha már golyóstoll és papír van a kezedben, lediktálom neked a munkaköri leírásodat.
Iván mulatott magában a nagy szavakon, de azért jegyzetelt. Jó mókának tartotta. Elképzelte, hogy mekkorákat fog majd nevetni a barátaival az „órarenden”. Aztán letette a tollat és a munkabeosztással a kezében tovább sétálgatott a boltban, gusztálva, hogy mit lehet itt nassolni.
Újra ment a telefon az elnök úrnak oda meg vissza, és a rakoncátlan fiú véglegesen helyre lett téve. Zsuzsikának is hiába panaszkodott, mert a kislány kénytelen volt az értésére adni, hogyha nem áll be a csatasorba, akkor még ő lesz hazaparancsolva.
Akkor Iván azzal próbálkozott, hogy szövegeléssel körözi le a kis vidéki boltost. Az ugyan elhárította a haverkodást, de a dörzsölt fiút nem lehetett leállítani.
– Figyeld meg, főnök, a bicikliző párocskákat! A fiú a forgalmat figyeli, a nőci meg jobbra-balra tekinget és az idomait bámuló férfiakkal szemezget.
Amikor nem volt vásárló, együtt nézegettek kifelé a promenádot átszelő kerékpárútra. És akarva-akaratlan a marsboltos Feri is elkezdte gusztálni a párosban kerekezőket, akikből mindig szép számmal akad egy üdülőhelyen. És Iván máris alkalmi mesével szédítette:
– Hallottál már Till Eulenspiegelről? Az volt ám egy híres csínytevő gyerkőc a németeknél. Mindenkinek meggyűlt vele a baja. Panaszkodott is az apukájának:
– Miért haragszanak rám az emberek, amikor én nem ártok senkinek? Vegyél csak fel magad mellé a lovad hátára!
Ekkor a fiú az apja háta mögül beintett a szembe jövőknek, akik persze méltatlankodtak. Amikor pedig maga elé ültette az öreg, a csibészke csúf grimaszokat vágott mindenkire, és most is röpködtek a szidalmak. Hát ilyen hamisak a csajszik is, akár a párjuk előtt hajtanak, akár mögötte. Hát ezért hívom őket Tili Eulenspiegelnek!
– Te gimnazista vagy, mi? Azért tudsz ilyen haszontalan meséket!
De Ivánnak nem sokáig kellett effélékkel protestálni a pária lét ellen. Hamarosan ráismert egy kislány, aztán csapatostul jöttek hozzá vásárolni az éjszakai kiscsajok, később már sihederek is. Ferit idegesítette a nyüzsgés, csivitelés, de be kellett látnia, hogy megnőtt a forgalom.
És Iván nem állt meg. Ha már eszébe juttatták, hogy gimnazista, hát felidézte Archimédész mondását:
– Adjatok egy pontot, és kifordítom a Földet a sarkaiból!
A napi négy óra munka távolról sem vette el az életerejét. És kárpótolta, hogy a még mindig bőséges szabad idejét Zsuzsikával töltheti, aki előtt nőttön nőtt a tekintélye. A délelőtt a kiscsajoké, a délután a Zsuzsikáé – igazán elégedett lehetett a világ sorával.
Ráadásul támadt egy ötlete. Kis asztalt és székeket hozatott a Fény Panzióból, elhelyezte őket a bolt előtt, és elegánsan kiszolgálta a helyet foglaló vendégeket. Még az elnök úr jóindulatát is sikerült megnyernie, aki rögvest elintézte, hogy helyfoglalási engedélyt kapjanak. Így aztán gyarapodott a kis asztaloknak meg a székeknek a száma, tovább nőtt a forgalom, és gyarapodott Iván respektje. Szemmel láthatólag jó mókának tekintette a presszóztatást.
|
