Fény panzió
8.
Mire visszaértek a panzióba, már ott is a levegőben vibrált a vendégvárás izgalma.
– Épp ideje! – mondta Berci bácsi, aki nem szűnt meg zsémbelni az alapítvány ellanyhult szelleme miatt.
Ezúttal igaza is volt! A társaság lassan, de biztosan átlagos nyaraló közösséggé halványult. Megjelentek az emeleten szobát bérlő, esetenként egész lakosztályt lefoglaló családok, akik az alapítvány előnyeit élvezve kedvezményesen üdültek. Mi több, felütötte fejét a kasztosodás, a komfortban élők immár hajlamosak voltak elkülönülni a turistaosztály „jöttmentjeitől”.
Némi pezsdülést hozott a hivatalos UFO-kongresszus híre. A titokzatos ufoakták körüli mendemondák sokuk fantáziáját megmozgatták. Szerették volna meghívatni az egyetlen honfitársat, aki fenn a légtérben azonosítatlan repülő tárggyal találkozott, de az elnök úr nem volt hajlandó exponálni magát, hogy haknizni csábítsa a többszörösen kitüntetett vadászpilótát. Helyette stand upp-os fiúkat küldött, akik aztán elhumorizálták a témát.
Új töltetet adott az élcelődésnek, hogy a kedélyeskedő hölgyek felmutattak egy nemzetközi tanulmányt, ami szerint a liberális gondolkodású, ateista férfiak az igazi UFO-hívők.
Erre előállt egy nyugdíjas fizikatanár, hogy helyre tegye a csacska elképzeléseket. Csak néhány napra jött le az unokája után, és mire beleélte volna magát a helyi lezser miliőbe, már sértődötten haza is ment. Nem értette, hogy miért mosolyogják meg a tudálékos fejtegetéseit.
Azt magyarázta, hogy egy német kostruktőr tervezte az áramlástani fizikai jelenség alapján az első repülő csészealjat, de ellopták az ötletét. Megdöbbenve jött rá, hogy a megszállt Skoda gyárban javában kísérleteznek vele a nácik, mint Hitler egyik csodafegyverével. Ezen úgy megsértődött, hogy a háború után hol a nyugati, hol a keleti tömbnek ajánlotta fel a szolgálatait. Így tűnt fel a hidegháborús hisztéria kellős közepén egyre több kísérleti csészealj az égbolton. De leplezni kellett a katonai titkokat, ezért elhíresztelték, hogy bizonyára idegen világból valók, és ezzel szárnyra kapott a népszerű UFO-irodalom. Az igazi megdöbbenés akkor következett be, amikor kiderült, hogy a legújabb csészealjak mutatványai immár minden mérnöki tudást megcsúfolnak. Ezek után aztán az lett a kérdés, hogy hogyan is állunk a földönkívüliekkel.
A csipkelődő beszólásokkal kísért előadás végére egy mosolygós hölgy tett pontot:
– Kedves kollega úr! Ahogy kegyed fizikatanár, én ugyanúgy irodalomtanár vagyok. Tehát értékelni tudom, hogy az ágas-bogas űrhistóriából milyen szép kerek népmesét formált. Gratulálok! Kedvet csinált, hogy most már mi is utánanézzünk, vajon mi az igazság.
Mire a fizikatanár megsértődhetett volna, és a magyartanárnő kiélvezhette volna a frappáns hozzászólása sikerét, Evelin kapásból a mélypontra süllyesztette az önértékelésüket.
– Szerintem nem is kapiskáljátok mindazt, amit az ufókról tudni lehetne, és persze mi, a többiek sem. A tájékozottságunk abból áll, hogy valaki látott a témában egy TV-műsort, és azt most elmeséli nekünk. Így van tanár úr?
Evelint eddig úgy ismerték, hogy még csak meg sem érintette az alapítványi bolondéria. Jelenléte abban merült ki, hogy rajta tartotta a szemét a felettébb vegyes társaságon. Miatta lehetett nyugodt az elnök úr, hogy a távollétében nem történik valami kompromittáló, ami aztán kihatással lehetne az üzleti hitelére is. Hát most láthatták, hogy a metsző tekintetű vörösesszőke szépség a veséjükbe lát.
A felemás sikerű előadás hatására az alapítványon belül mégis csak beindult az elméleti UFO-szekció.
Miközben szinte észrevétlenül kifejlődött egy kísérleti csoport is. A tevékeny alkatú Berci bácsit aligha érdekelték a mélyenszántónak amúgy sem nevezhető viták, konokul haladt tovább a maga útján. Mint vérbeli felfedező, bárhol képes volt felcsípni a számára releváns információt, ami beindíthatta a fantáziáját. Valami prospektusban bukkant rá egy drága játékszer rajzára, ami az újabban sokat emlegetett drónokat utánozta. Propellert tartó karok nyúltak ki négy irányban egy repülő csészealj modellből. A nem mindennapi játékszer működése már nem is érdekelte, mert gondolatban a saját manipulált légsugárral felszállt búgócsigáját és az ajándékba kapott irányítható helikoptert vetítette rá a képre.
Szerencsére már jóideje összejött Borbással, aki nemcsak beengedte a karbantartó műhelybe, hanem társulni is hajlandó volt vele. Hamar eldöntötték, hogy felesleges a négy kar, százhúsz fokos szögben felerősített három játékhelikopter is megteszi. Nosza, beszereztek még kettőt a karbantartási keret terhére. És hogy a szerencséből ki ne fogyjanak, a szomszédból átszökdöső túlmozgásos süvölvények között nem egy technikai érdeklődésű példány akadt. A XXI. század gyermekeinek szórakoztató kihívás volt áthangolni a repülést vezérlő elektronikát, vagyis a légsugaras modellal összehozni a helikopterek távirányítóját.
A két öreg épp csak kipróbálhatta a valóban repülő és irányítható csészealjat, inkább a fiatalok játszottak vele. Csakhogy nehéz volt a szertelenkedő kamaszokat kordában tartani. Amikor például a fejük felett repkedő búgócsigát dühösen megugatta a jogosan méltatlankodó Bingó kutya, ők tréfából megsturcolták egy meredek mélyrepüléssel. Tartani lehetett tőle, hogy nagyobb bajt is okoznak, ezért a kényes játékszert eltették a tiszaláposiak jöveteléig, nehogy addigra összetörjön.
És szegény Berci bácsi pont onnan kapott fricskát, ahonnét a legkevésbé várta volna. Az elnök úr hívatta telefonhoz, amikor tudomására jutott, hogy hetek óta miben mesterkedik.
– Tévútra vitt a fantáziád, öreg barátom… De én továbbra is bízom benne, hogy a gyerekjátékok fabrikálásánál azért többre vagy hivatva.
Így hát az öreg magába szállt és egy korábbi leleményét vette elő. Hazautazott, hogy az alagsori barkácsműhelyében összerakja. Kivárta, amíg Gabroncot is Pestre szólítja a kötelessége, aztán rávette, hogy a hátsó ülést lehajtva az egyterűjével szállítsa le a tákolmányt a Fény Panzióba. A lányai megkönnyebbülve búcsúztatták, és nagyot néztek, hogy a habókos papájuknak most egy civilizált emberszabású a barátja. Aki ráadásul szemrevaló fiatalember.
De Berci bácsi is meghökkent, amikor a fiú szabályosan bemutatkozott a fanyalgó kertvárosi dámáknak:
– Kovács Péter vagyok.
Sose használta a tisztes polgári nevét, legföljebb, amikor igazoltatták. Berci bácsinak továbbra is csak Gabronc maradt, akit olykor Garaboncnak becéznek, és még Pesten hozzáfogott a kitanításához:
– Mindjárt elmagyarázom, hogy mit viszünk, csak előbb álljunk meg valamelyik buszmegállóban, hogy megnézhessünk egy mozgó reklámot. Lehetőleg olyat, ami még valóban mozog.
Találtak is egy vandáloktól megkímélt helyet, a szerencsésen épségben maradt üveglap mögött suhanó plakáttal.
– Az én alkalmatosságom már ezek megjelenése előtt készen volt, csakhogy adapter közbeiktatásával konnektorból működtetve. De nem vehette fel a versenyt a gyárilag formatervezett mintapéldányokkal. Ráadásul, amiben többet tudott volna, azt kinevették. Ugyanis feleletválasztó gombokkal lehetett irányítani a képek futását.
– Értelek, Berci bátyám! Vesztedre megelőzted a korodat, mert akkor még nem volt divatban az a szó, hogy interaktív.
Lett volna még miről beszélgetni a hosszú úton, de belefutottak egy elterelésbe. A legnagyobb nyári hőségben olyan falvakon botorkáltak keresztül, melyeknek azelőtt csak a nevét ismerték az útjelző táblákról.
– Jé, itt is élnek emberek! – mondhatták volna, a helybeliek pedig a torlódó autókaravánra csodálkoztak rá.
– Elterelés az egész életünk – mondta váratlanul Berci bácsi. Gabronc szó nélkül hagyta a sóhaját, mert nem volt érzéke hozzá, hogy rácsatlakozzon mások mélázására. Annak örült, hogy végre a hazafelé vivő útra csatlakozhat rá.
Hazatérés! Nincs is ennél szebb szó, de hát hova haza?
Berci bácsinak már nem otthona a saját háza, sőt a törzshelyéről is kinézik a Reciprok Sörözőben. Ha rákérdeznének, hogy hol a szűkebb hazája, csakis a panziót tudná megnevezni, ahol még az elnök úr is számon tartja, és Etelka főnökasszony legalább a gondját viseli.
Gabronc is, bár van pesti otthona, egyre kevesebbet tartózkodik a családi fészekben. Kielégíti a tudat, hogy jó karban vannak a szülei és nem szorulnak őrá. Ráadásul feszélyezi, hogy többet vártak volna tőle, sikeresebb pályafutást. Már neki is az alapítvány a mentsvára, és az elnök úr, különösen pedig a főnöknő bűvkörében él. Csakhogy miféle élet ez, ha nincs egy rendes kapcsolata? A csónakázós partnerekről neki is az a véleménye, mint a többi férfinak szokott lenni, hogy amelyik lány nem becsüli meg magát, az tőlük se várjon megbecsülést. Gyalázatos szemlélet ez, de hát ilyen a világ.
Aki igazán hozzá való lenne, talán a Gárdonyi Tünde nevű csoda, de hát az legföljebb pajtásnak hajlandó őt elfogadni. És igaza is van, mert Gabronc valójában Etelka asszony igézetében él.
De ez az ábránd vajon hová vezethet? |