Németh Anikó: Vallomás

Ezt csak neked - s ne tudja senki más a titkot -,
mit esztelen elárulok magamról,
hogy tudd, mit érzek legbelül, és értsd,
az őrület hogyan hajt egyre hozzád;
érezd a kínom, mi szűntelen gyötör;
feledni téged nincs erőm,
emlékeimből élek évek óta,
s reményeim fogytán is rólad álmodom;
karodban ringat el az éj, csókoddal kelt a nap,
s a szürke felhők közt is rád emlékezem;
ahogy gurulnak apró cseppek rajtam,
épp úgy játszottak ujjaid a bőrömön,
s akadtak el a hajlaton, hogy ott pihenjenek.
Aléltan, és szótlanul pihegtem karjaidban akkor,
és nem gyötörtek bántó kételyek,
sőt gondolat sem volt, mi épp nem rólad szólt.
Még várom vissza azt a percet némán,
és új erőt ad minden apró kép,
mit két szemembe égetett a vágy.
Ne vedd el tőlem ezt a szép reményt,
és engedd hinni még,
hogy egyszer majd enyém leszel!