Fény panzió
9.
A legrosszabbkor érkeztek meg, az ebéd utáni csendes szieszta idejére, ami ugyan nem volt hivatalos, de illett betartani. Még Aldi kutya se ugrándozott körülöttük, amikor bepakoltak a karbantartó műhelybe. A mindig morcos Borbás is nehezen került elő, de egyből felélénkült, amikor meglátta a munkapadra felfektetett valamicsodát. Segített megbontani és fejcsóválva hümmögött.
– Látom, hogy két orsó között akarod futtatni ezt a széles papírtekercset. Hát erre kíváncsi leszek… De mik ezek a lyukak a papíron? Ahá! Áramkörök záródnak a perforáción keresztül. És itt vannak a jelfogók!
Most már komoly figyelemmel hallgatta barátja magyarázatát, és felkapta a fejét az apró jelfogók pattogó hangjára. Elismeréssel csettintett, de azért kuncogott, amikor megjegyezte:
– Ennél ódivatúbb vezérlést nem is választhattál volna! De legalább működik.
Hamar átlátta, hogy a szerkezet gyenge pontja a meghajtás. A gépkocsi bontóból beszerzett ablaktörlő motorok ugyan beváltak, de Berci bácsi nem tudta megoldani, hogy ne rángassák, egyszersmind ne gyűrjék a plakátnyi széles szalagot.
– Ehhez már kevés a barkácsolás. Szaktudás, egy-két profi szerelvény és persze némi befektetés kell ide.
Néhány napon belül minden meglett, és végre megnézhették az alapítványiak is, amit eddig a barkácsoló szekció gondosan rejtegetett előlük, mert egy félkész találmányt örökre nevetségessé tehet néhány idétlen megjegyzés.
Evelin agya, mint mindig, most is pillanatok alatt kapcsolt. Rábökött az újabban feltűnt faliújságra, ahol a nyaralók karikatúrákkal froclizzák egymást.
– Szellemes, nem mondom… De mi lenne, ha most már Berci bácsi leporellójába rajzolnátok?
– Képregényt, mi?
– Még azt is lehet, ha az alapítvány szellemét szolgálja.
– Netán utánozzuk a pesti mobil transzparenseket?
– Máris többet tudtok, mint én. Csodákra lesztek képesek, ha egyszer rájöttök az ízére. Hát csak rajta!
Rajzoltak is… És amikor Berci bácsi az első félkész papírtekercset a helyére illesztette, egymást lökdösve helyezkedtek a néhány méteres vezetékkel csatlakoztatott kapcsolótábla mögé. Ha megnyomták a három gomb egyikét, zöld lámpa gyulladt fel a kép alatt, és a plakát szép lassan elindult felfelé. Aztán relé kattanása hallatszott, és az előszaladt kép megállt a keretben, hogy egy újabb gombnyomással megint csak továbbítani lehessen.
Margitka és Dénes rögtön látta, hogy a gépezetben sokkal több lehetőség rejlik. Közrefogták Berci bácsit, készítettek egy feleletválasztó algoritmust, és annak alapján perforálták a következő tekercset.
Dénes egy igazi sulykoló programot akart összeállítani, de a gyakorlatiasabb felesége leintette:
– Ha észreveszik, hogy tanítani akarunk, rögtön elmegy a kedvük. Kezdetben csak hadd játsszanak az ismeretekkel!
Megcsappant érdeklődők gyűrűjében került sor a főpróbára. Az első kép alatt volt egy kérdés és három lehetséges válasz. Ha rossz feleletet választottak, piros fény világított, relé kattant és a plakát visszafelé ment. Helyes válasz után relé kattant, kigyulladt a zöld fény és előre menetben bekúszott a következő kép. Kezdetben csak így folyt a játék, ami azért máris több kreativitást gerjesztett, mint a gyári készítésű transzparensek. De néhány váltás után – ha közben csak egyetlen tévesztés is történt – visszapergett a legelső kép. És a szerkentyű addig ismételtette a kérdéseket, mígnem egytől-egyik hibátlanok lettek a válaszok.
Egyelőre ennyit tudott Berci bácsi kreációja… A siker most már azon múlott, tudnak-e tartalmas programokat rajzolni.
Az elnök úrnak is a fülébe jutottak a fejlemények.
– Lám, a vén marha… – mondta szeretettel. Ennél nagyobb elismerés talán nincs is a világon. De meghagyta Evelinnek, hogy rajta legyen a szeme, ne engedje elsikkadni az öreg leleményét.
Ugyanakkor küldött néhány példányt a tiszaláposiak időszakos kiadványából, akiknek lám, már folyóiratuk is van. Mire fel Evelin csípős hangú bezzegeléssel költögette az alapítványiak becsvágyát, és igazából ettől fordult a figyelem az interaktív plakátolás felé:
– Ezt nézzék meg a síkvidékiek! Mi mégis csak többet tudunk!
|
