Ezer éve vagyunk itt a földön, Már visszahívott milliárd elem. Szemünkben egy halvány csillag fénye, Szivünkben vadak félelme s örökléte.
Szenvedést láttunk itt, s szörnyeket, Kik úgy nevezik magukat: emberek. Hiszik, hogy mindent tudnak már a létről, Istent tagadnak és szeretetet.
Egy lankás parkban vártalak, S te jöttél felém, mint a fény, Időtlen gondolat viharzott át a téren, A rettegés villámként csapott belém.
Az időt megállítani voltál képes, Jeleket rajzolni az égre fel. A Mindenség mámorban reszketett, Mikor ajkad forró vágyakat énekelt...
Üldöztek suhanó fekete árnyak, Elrabolták emberbe vetett hited. Utolsó erőddel hívtál egy hangot, Hangod az ősi káoszba veszett.
A fájó idő is tűnő, mint a lét, Hagyd a könnyeket, ha menekülni kell... Szemed rám nézett, hideg volt, jéghideg, Éreztem, utolsót dobban a szíved.
A hold megfordolt az égen és beleremegett. Meghalt a perc, az érzés, a titok... Dübörgő rianással az éj rámnehezedett, Hívott a feledés, távoli galaxisok...
|