Fény panzió

                        13.

Nagyjából mások is így gondolták. A tiszaláposiak szemében a vendéglátóik jól megszervezett tréfájának tűnt az egész. Az alapítványiak pedig a mindenható elnök úrra gyanakodtak. Racionális gondolkodást egyedül Hegymeg úr tanúsított, akit előcsalogatott a földijei nyüzsgése:

 – Mondd csak, kedves Nemo kapitány, ha valóban földönkívüli vagy, akkor nyilván eltér a felépítésed a mi földi anyagcserére kifejlődött anatómiánktól. Mégis, hogyan tudtad velünk együtt jóízűen lenyelni a falatokat?!

 – Mondhatnám, hogy száz százalékig átlényegültem emberi lénnyé, de hát nem lenne igaz, mert nem akarok végleg veletek maradni, már bocsássatok meg, egészen a sírig. Bonyolult magyarázatok helyett elég legyen annyi, hogy nézzétek meg a Bibliát, mit mondott erre Rafael arkangyal! Tóbiás könyve 12. fejezet.

Csodák csodájára, mintha csak előre összebeszéltek volna, jelentkezett egy szemüveges hölgy:

 – „Azt hittétek, enni láttok, pedig az csak látszat volt.” Szó szerint ezt mondta. Utána lehet nézni.

Most akkor kicsoda ez a szolgálatkész teremtés? A tiszaláposi igazgató úr titkárnője, vagy a Nemo kapitány asszisztense?

 – Nahát! Kiderült, hogy a barátunk valójában egy teológus. Vagy egy űrmisszionárius, akinek nálunk Nemo kapitány a neve.

 – Hívhattok, ahogy akartok. De ne feledjétek, hogy ami itt történik, az csakis a Fény Panzióban érvényes. Ahol ugye megengedi a hely szelleme.

De az igazgató úr nem érte be ennyivel. Miközben a gondolataiba mélyedt, magáról megfeledkezve a borostás állát markolászta. Van, akinél így jön meg az ihlet.

 – Miképpen lehet, hogy elfogadhatóan beszélsz magyarul?

 – Pont magyarul beszéltem volna? Én 55 földi nyelvet tudok. Ahány formában megfogalmaztátok a Voyagerrel küldött üzenetet.

Ez a válasz kérdések özönét indította el.

 – Tíz szavas üzenetből hogyan tanultál meg egy nyelvet?

Kérdésre kérdéssel válaszolt, miközben földi ember módjára vállat vont:

 – És ha annyi se lett volna?

 – De hát hogyan jutottál hozzá? Hiszen az űrszonda csak 40000 év múlva ér célba.

 – Ez a ti problémátok. Én ugyan nem fogtam a kezembe a Voyager Aranylemezt, és le se hallgattam az információval telezsúfolt korongot, viszont mégis tudom, hogy mi van rajta. És mielőtt belebonyolódnánk a kozmológiába, jóelőre szögezzük le, hogy az olyan segédfogalmak, mint például az idő és a távolság , nálunk nem jelentenek semmit.

Hegymeg úr felkapta a fejét.

 – Ez képtelenség! – Erénye volt a szabatos fogalmazás: – Elismerem, hogy az általunk ismert természeti törvények, vagyis a fizika, kémia, biológia törvényei legfeljebb esetleges folyományai az egyetemes törvényeknek. De azért léteznek egységes, mindenhol és mindenkor érvényes szabályok, csak minden rendszerben más és más módon és logika mentén jelennek meg.

 – Így is lehet mondani, – hagyta helyben Nemo kapitány. – De hát akkor miről vitatkozunk? Te mondtad: más módon és más logika mentén.

Érezték, hogy nem egészen korrekt a válasz, de csak kérődztek a hallottakon, miközben a jövevényt bámulták, mint a bocik azt a bizonyos kaput. Ám Hegymeg urat nem lehetett tartósan elnémítani:

 – Tudjuk, hogy a tiszteletünkre emberi formát öltöttél, de mondd már, hogy néznek ki otthon a testvéreid.

 – Számotokra sehogy! Akármennyire is absztrakt képet vázolnék magunkról, rögtön antropomorf szemléletet vetítenétek rá. Ezért nem is próbálom lefesteni magunkat. Fogadjátok el, hogy olyanok vagyunk, mint a karikatúrákon, amit rólunk rajzoltatok.

 – Olyan ügyesen kerülöd ki a választ, mint ahogy nálunk sajtótájékoztatón szokták. Így hát másképpen kérdezek. Útközben találkoztál-e olyan lényekkel, akik folyékony metánban fürödnek, hidrogént lélegeznek és acetilénnel táplálkoznak?

 – Most csúfolódsz, igaz? De nem bánom. A homo sapiens fizimiskájával senki sem versenyezhet az univerzumban, ha ezt akarod hallani. Én is alig várom a találkozást a kedves teremtéssel, aki végleg emberivé igazítja az arcomat. Akkor majd olyan borostát növesztek, amivel te büszkélkedhetsz, de azért időnként borotválkozni is fogok, már előre élvezem azt is.

 – Talán már azt is tudod, hogy ki lesz az a kedves teremtés, aki a sminkelést végrehajtja rajtad?

 – Bizony tudom, de most éjnek évadján az igazak álmát alussza, ahogy ti mondanátok.

A jövevény fellengzős stílusa most már bántotta a társaságot.

 – Miért válaszolgatsz ilyen lekezelően? – kérdezte Anikó, aki jó természete révén még a felismerhetetlen arcú vendéggel is szívesen barátkozott volna.

 – Az is csak a látszat! Azért engedem meg magamnak ezt a közvetlenséget, mert megkedveltelek benneteket. Talán egy kissé csipkedem az agyatokat? Azért ne feledjétek, hogy egymillió évnyi evolúció választ el bennünket!

Egymillió év! Elárulta magát, már ő is a homo sapiens időfogalmát használja.

A jövevény egy darabig még válaszolgatott, amíg meg nem unta.

 – Én valójában Gabronccal akartam beszélgetni, erre ő eltűnt, ti pedig lerohantok a kérdéseitekkel. Hálás vagyok a fiúnak, aki éjnek idején szemlátomást megijedt a kísérteties megjelenésemtől, mégis habozás nélkül beemelt a csónakjába, és azt kérdezte, hogy mit segíthet. Ti pedig csak azért faggattok, hogy az ismereteiteket gyarapítsátok. Ami persze nem baj…

Vajon a mindentudók fajtájából való ez az űrjövevény? Akkor azt is tudnia kell, hogy Gabronc azért hagyta ott a társaságot, mert zavarta a zsinatolás, amikor neki a szerelem muzsikált a lelkében. Etelka keresésére indult mint egy alvajáró, de már végképp nem találta, mert a szíve hölgye bezárkózott a szerény lakosztályába. Mit tehetett? Kiült a vízpartra, bámulta a víz tükrén felcsillanó fényeket, hallgatta a tavi hullámok lágy neszét és a gondolataiba mélyedt.

Nemo kapitányt végül is a szobájába kísérték.

Evelin szokása szerint benézett az elnöki apartmanba, hogy Zsuzsika lefeküdt-e már. Este rendszerint együtt tévéznek, vagy nagyokat beszélgetnek, amíg a kislány el nem alszik. Önállóságra nevelik, de azért igényli a babusgatást. Most mellesleg Evelin a papa ruhatárából szép csöndben összeszedett annyi holmit, hogy a jövevényt tűrhetően kistafírozza. Ez sokkal praktikusabb megoldásnak bizonyult, mint amit Gabronc javasolt.

Egyéb esemény aznap már nem történt. Természetesnek vették, hogy az űrjövevény is nyugovóra tér a szobájában, mint akárki más. Ez volt a látszat. De amikor becsukódott mögötte az ajtó, ő a következő pillanatban már Gabronc mellett ült a vízparton. Még mindig a kölcsönbe kapott fürdőköpeny volt rajta, és a fejére húzta a kámzsát.

 – Akár az Anonymus a Városligetben – mondta Gabronc félhangosan.

 – Tudom, hogy mire célzol. Amondó vagyok, nekem is jobb, ha eltakarom a képemet, amíg nem kapok elfogadható emberi arcvonásokat. Jobban tudunk beszélgetni, ha közben nem gondolsz – ahogy te mondtad – a vízi hullára. De meddig akarsz itt üldögélni?

 – Erre mit lehet válaszolni?

 – Nem is azért kérdeztem. Hanem ide figyelj! Mondd meg nekem gyorsan, hogy milyen irányban forog alattunk ez a lakóbolygó!

Gabronc nem tudott kapásból válaszolni. Előbb betájolta a kelet-nyugati irányt, aztán rövid habozás után kelet felé mutatott.

 – A megtorpanásod elárulja, hogy te is az Isten lágy tenyerén érzed magad, nem pedig egy bizonytalanul lebegő és közben őrült sebességgel forgó golyóbis héján. Volt valaha élményed a Föld valóságos státusáról? Képeket leszámítva, meg azt, hogy a távolból egy hajónak mindig a csúcsa látszik.

 – Egyszer talán. Amikor teljes napfogyatkozás volt, pontosan a totális elsötétedés zónájába estünk. Mindenki az eget leste sötét szemüvegen keresztül. Én azt mondtam, hogy minek rongáljam a szemem, különben is minden látható lesz a tévében. Leültem itt a teraszon, mellettem a hűséges Aldi kutyával, és a képzelőerőmre bíztam magam. Elképzeltem, hogy űrturista vagyok valahol a bolygók közötti térben, gondolatban betájoltam az égitestek előre jelzett állását, de a szemem az órán volt, hogy elkapjam a napfogyatkozás megadott időpontját. Így vált személyes kozmikus élményemmé, hogy déltájban egy órára hosszára minden elsötétült, méghozzá a kiszámított másodpercben. Mellesleg az Aldi kutya nem kezdett el cirkuszolni, mint az állatokról jósolták. Nyugodtan hevert, mint mindig, ha mellettem lehet.

 – Hát ez is valami. Arra azért elég, hogy meg merjem kérdezni, mi a véleményed a földönkívüliekről, mert talán nem fogok szokványos választ kapni.

 – Pedig a nézeteim nagyon egyszerűek. Nyilván sokfelé sokfélék vagytok. Kérdés, hogy a nálunk fejlettebb különböző civilizációknak milyen a viszonya egymással. Ha jóban vagytok, akkor szüret! De ha háborúztok egymással, aggály nélkül félresöpörtök bennünket, mint valami űrszemetet.

 – Ezt talán hagyjuk… Én mindenesetre szeretlek benneteket, amennyire lehet, téged pedig becsüllek, mert tudd meg, hogy kiválasztott vagy. Te vagy az az egyszerű lelkű, jóravaló barátunk, aki nem hivatott tündökölni, viszont arra való, hogy derék ember módjára megállja a helyét az életben. Nekünk megnyugtató egy ilyen földlakó barátsága. Mi se szeretjük a fölösleges idegbajokat.

 – Még hogy kiválasztott! Magamfajtát számtalant találhattok.

 – Ne hidd! És hát te vagy kéznél az alapítványiak között. Ráadásul életed sorsdöntő elhatározása előtt állsz. A választásodtól függ, hogy milyen ember lesz belőled. Nem kertelek, Etelkára gondolok.

Nemo kapitány feltápászkodott.

 – Már nekem se tenne jót egy vízparti hűvös hajnal. Térjünk nyugovóra! – Azért még maradt benne annyi az űrlényből, hogy belelásson a fiatalember gondolataiba. – Nem elég a szilárd elhatározás. A jövendő boldogságotok azon múlik, hogy ne késlekedj.

Gabroncnak jólesett a már-már atyai együttérzés, de a biztatás miatt bosszankodott. Nem kívánta azt az érzést, hogy amikor szembe kerül Etelkával, az űrjövevény nógatására tegye a szépet.            

Etelka a főnöki teendők rabja volt, de most a felajzott lelkiállapota miatt nem tudott aludni. Égette a lelkét az a tudat, hogy elutasította Gabroncot. Mennyire vette a szívére? Ezek után fog-e még közeledni? Hátha meggondolatlanul elveszítette!

És mi van a fiúval? Ő is szenved? És mi történhet vele? Csak nehogy elkódorogjon és leigya magát bánatában!

Amikor bemenekült a konyhalabirinusba, mennyire volt észnél? Mit hagyott ki az ellenőrzésből, amikor lezárta az ajtót?

Felkelt, hogy legalább a gázcsapokat ellenőrizze. Felkapcsolta a világítást és mindent végignézett.

És amikor kijött, szembe találta magát Gabronccal, aki nem tudott csak úgy elmenni a kivilágított ebédlő előtt. Túlfűtött lelküknek mindegy volt, hogy kiben erősebb a vágy, egyszerre tárták ki a karjukat. Leültek a terebélyes fa alatti nevezetes padra. Ha eddig Etelka anyáskodott, most felcserélődött a szerepük. Kislányosan, oltalmat keresve fészkelte be magát a férfi biztonságos ölébe, először összekuporodott, aztán lassan kinyílt, mint a virágok szirma. Csendben eleredtek a könnyei és átadta magát a boldogságnak, ami nagyon-nagyon sokáig váratott magára az életében. Gabronc fülében visszacsengtek a szavak:

 – Ne siess olyan nagyon…

Hiszen előttük az egész élet! Kár lenne elherdálni a kezdetek soha vissza nem térő gyönyörűségét.

A túl korán érkező virradatban nehezen engedték el egymás kezét. Etelkát szólította a sokféle kötelesség, Gabronc pedig bódultan kereste, hogy mit is kezdjen a napjával. Aki esetleg meglátta őket a hajnalok hajnalán, tapintatosan mosolygott és csendben tovább lépett.