Tóth János: Új kenyér egy régi világnak

Nézd sajgó lelkemet,
megöltek benne minden ünnepet,
nincsenek csak haldokló hétköznapok,
melynek csúcsain burjánzó gazok
már-már az égig érnek,
de Isten még hallgat, nincs ítélet. 

Hová lett az igaz szavak fénye,
ami szikrát szórt a hazug sötétre,
amerre csak  nézek mindenütt  árnyék,
sírba vágyik a fekete halánték,
nincs  mosoly, oda a derű,
már a lecsorgó méz is keserű. 

Új kenyér sül egy régi világnak,
melyben ismét nagy urak járnak,
kereszt árnyékából figyelik a tájat,
hol földet bámul a kolduló alázat,
ezer éves vérnek semmi a jussa,
kisemmizett fiak  kullognak nyugatra. 

Kell-e nekünk újra királyság,
tettek helyett halkuló imádság,
nézzük-e, hogy urakból egy marok
ellopják mindenünk, kell-e ez Magyarok?
Vagy nekünk csak ennyi az élet,
rabláncokra fűzni kérész reménységet?

Hol van az megírva, s milyen papíron,
hogy csak dolgozz, tűrj, s eltűnj a síron,
ki mondja meg, hogy csak szolgák sorsa
húzhat végig e földi pokolba?
Te vagy az, ki szenvedi a léted,
hát váltsd életté nehéz verítéked!