Fény panzió 14
A felvirradó szép napra a túlzott óvatosságból beharangozott vihar felhői elvonultak, csak egy kicsit hűvösebb lett. Az össze-vissza reggelizgetés után igazából a Nemo kapitány iránti kíváncsiság hozta össze a panzió lakóit. De hiába keresték, nem találták sehol. Még az ebédet is kihagyta. Nem kívánt látszólagosan enni…
Evelin rádiózás közben lepte meg a szobájában. Férfi bemondókat hallgatott és utánuk mondta a szöveget, hogy leköszörülje az akcentusát.
Csak ebéd után jött elő.
Nehéz volt felfogni, hogy ki is ő valójában. Az elnök úr öltözékében egészen emberinek tűnt, csak hát az arca…
Zsuzsika hozzá akart szaladni, mert azt hitte, hogy az apukáját látja, akkora volt a hasonlóság. De amikor szembe kerültek, az üres arcát látva teljesen megrémült. Evelin vette a szárnyai alá, és korholta magát, hogy miért nem készítette fel a találkozásra az igazán apásnak mondható gyermeket. Aki a jövevénynek a bizalmat keltő hangját is hallva végre megnyugodott, de már nem tudott szabadulni a bűvköréből. Úgy tapadt mellé, mint a valódi apukájához, és minél jobban megértette, hogy természetellenes valamivel áll szemben, annál inkább rabul ejtette a jelenség. Az arcvonások nélküli ember azt a szobrászkertben tett tanulmányi sétát idézte fel benne, amikor is a félig kimunkált tanulmányfejek között forgolódtak.
Muszáj volt beszélgetniük. Zsuzsika mintegy önkívületben elmesélte, hogy az apukája nem röstellte bébihordozóval a nyakában bevinni az irodájába. A szomszéd szobában mini bölcsödét rendeztek be neki külön dadussal. Amikor nagyobb lett, játszóházzá alakult a lakásuk, hogy a kis barátaival a közelében zsibonghassanak. Azt is megengedte, hogy az ölébe ülve egyszer-egyszer ő borotválja meg.
Mire közbeléphettek volna, Zsuzsika már Nemo kapitány ölében ült és mutató ujjával az apukája arcvonásait rajzolta rá a jövevény képére.
Itt már semmi sem lehetetlen! Hamarosan az elnök úr tökéletes hasonmása nézett szembe a megdöbbent alapítványiakkal.
Etelka a távolból is, az irodájából kitekintve felfigyelt az fejleményekre és rögtön félrevonta Evelint:
– Ebből katasztrófa lehet! Az elnök úr annyira közismert és akkora tekintélye van, hogy ahol megjelenik, egy szóval el tud intézni mindent. Tehát a hasonmás úgyszintén. Imádkozzunk, hogy a jövevény jó ember legyen és ne egy Lucifer.
Evelinnek fölösleges volt magyarázni, átlátott ő mindent.
– Én vagyok a hibás! Nem lett volna szabad az elnök úr ruhájába öltöztetni!
– Akkor most hívd a barátodat, hogy mielőbb vigyen el innen benneteket, mondjuk egyenest az elnök úrhoz!
A jövevény máris annyira megszerette Zsuzsikát, mintha valóban az apukája lenne. Bántotta, hogy a kislány lelkét összezavarta, ezért elnézést kérve kilépett a bámészkodók gyűrűjéből, eltűnt egy ajtószárny mögött, és utána már hiába keresték. Csak Evelin talált rá. De meg is feledkeztek róla, mert kezdett érdekessé válni a szimpozion.
Délelőtt szemlátomást összegyalulódott a két csapat. Ennek jeleként együtt készítettek feleletválasztós programokat, mégpedig úgy, hogy a Berci bácsi-féle szerkezetben le- és felfele futó széles szalagon üres ablakokat is hagytak, ahová játszva belevetíthettek a vendégek projektorával. Vagy rávetítettek a félig kidolgozott rajzokra. Így aztán szellemes montázsokat tudtak összehozni. Természetesen akadtak esetlen megoldások is, de tökéletes programot készíteni annyira időigényesnek tűnt, hogy talán nem is érte volna meg.
Az űrszondák voltak napirenden.
A lexikális tudású szemüveges titkárnő vezette fel a témákat. Jól érvényesült az ismeretterjesztő gyakorlata, amire a tiszaláposi művelődési házban tett szert, mert remekül tudta egységbe fogni a közönség hozzászólásait.
A Pioneerrel kezdték, már csak a panzió homlokzatát díszítő kinagyított tábla miatt is, ahol a meztelen emberpár és a melléjük rajzolt kriksz-krakszok a földi halandók számára is tanulmányozhatóak. Most derült ki, hogy a vendégek milyen alaposan készültek az összejövetelre. Mindenkinek fénymásolt fotót adtak a kezébe a Pioneer-tábla eredeti nagyságú, 23 × 15 cm-es rajzával, és egy lámpalázas fiatalember vetítéssel tarkítva kimerítően ismertette az 1972-es és 73-as űrszondákat. Dicséretére legyen mondva, hogy szabatosan elmagyarázta az űrüzeneten látható és távolról sem közérthető szimbólumokat.
Akkor kezdett zavarba jönni, amikor a rajzolatokat ért korabeli bírálatok ismertetésére került sor. Először állítólag kézenfogva akarták ábrázolni az emberpárt, de féltek, hogy majd sziámi ikreknek nézik őket. Sokan bírálták a ruhátlanságukat. Azt is vitatták, hogy a nőalak nemi szerve nem olyan részletességgel lett ábrázolva az üzeneten, mint a férfié. Állítólag az első változatban ott is volt valami, csak kiradírozták egy potentát miatt, aki úgy látszik, még nem járt nudista strandon.
Ezt már nem hagyhatta annyiban a hallgatóság. Egy alapítványi férfi közbeszólt:
– Ha egy csöpp eszük volt, az első változatot küldték el, aztán a prűdök kedvéért a retusált rajzot hozták nyilvánosságra.
Fennhangon nem merte folytatni, csak súgva kérdezte az egyik vendégtől, de azért úgy, hogy minél többen hallják:
– Azért kaptuk a rajzot, hogy kreatívan kiegészítsük?
Ideje volt szünetet elrendelni. Utána már egy jó hangulatú laza beszélgetés következett, amit néhány Ádám és Éva rovására elkövetett pesties vicc vezetett be. És pont a tiszaláposiak szájából! Lám csak, oldódik a vendégek feszélyezettsége…
A viccek után okoskodások következtek.
– Józan ésszel vajon kinek szánhatták a táblákat? Bizonyára magunkfajta lényeknek, akik kézbe veszik, gusztálják, talán meg is szagolják, aztán megfejtik az üzenetet. És mivel fejlettebbek nálunk, rögtön a segítségünkre sietnek.
– Ó, hát ehhez elképzelhetetlenül nagy szerencse kellene!
– Az evolúció nem áll meg. A homo sapiens után jöhet a homo felix korszaka! – így humorizált Hegymeg úr, aki szeretett a latinba is belekontárkodni.
Az előadása sikerén felbátorodott fiatalember is szót kért, mert úgy érezte, hogy még maradt tarsolyában egy s más.
– Egyes szakértők szerint nem valószínű, hogy az idegenek meg tudják fejteni a tábla üzeneteit. Ki garantálja, hogy felismerik a szimbólumokat? De még az se biztos, hogy egyáltalán észlelik az üzenetet, mert lehetséges, hogy azok a lények a fény- és a röntgenhullámok tartományában nem képesek látni.
– Hohó! Hát azok meg miféle szerzetek lennének?
– Hogy mifélék?! Hát erre keres választ a földön kívüli intelligencia kutatása. Mert a világűrben a földönkívüli civilizációk rengeteg faja és fajtája él, akik ugyanúgy, vagy teljesen másképp néznek ki, mint mi.
Most aztán kiderült, hogy képzelőerő dolgában verhetetlenek. Szakirodalmat is idéztek, bár fölöslegesen, mert a fantáziájuknak nem volt szüksége mankóra. Egymást túllicitálva vázolták az űrlények megjelenésének lehetséges változatait, egész a képtelenségig. Nem is fáradtak volna bele, de Hegymeg úr javasolta, hogy egy konkrétabb témával zárják a napot.
– Beszéljük meg, hogy a jelenlegi elképzeléseink szerint milyen következményekkel járhatna a kapcsolatfelvétel egy nálunk sokkal fejlettebb civilizációval? Annyit tudunk, hogy akik az emberiség és az idegen civilizációk találkozásának lehetséges kimeneteleit próbálják megjósolni, a forgatókönyveket három csoportra osztották, az idegenek várhatóan segítő, semleges vagy ártó szándéka szerint.
A viták összefoglalására termett szemüveges titkárnő megszavaztatta a társaságot, hogy kézfelemeléssel jelezzék, ki melyik lehetőségre tippel. A pesszimista változat lett a nyerő.
A lehetséges katasztrófákat latolgatva, de ehhez képest jó hangulatban széledt szét a társaság, hogy levegőzzenek egyet az vacsora előtt. Élénk fantáziával ecsetelték a végzetes találkozás következményeit, de fel se merült bennük, hogy mindaz be is következhet.
Az összemelegedett alapítványiak és tiszaláposiak csak látszólag feledkeztek meg Nemo kapitányról. Az elméleti vitákba belefáradva már keresni kezdték, de sehol se találták. Talán elveszett? Koránt sem! Egy űrjövevény sem vész el, csak átalakul.
Amikor Evelin és barátja elmenekítették a panzió látóköréből, határozottan kérte, hogy ne rohanjanak vele az elnök úrhoz, hanem félúton álljanak meg a megyeszékhelyen. Bement a munkaruházati árudába és a pártfogói számlájára tetőtől talpig átöltözött. A leghétköznapibb gépkocsivezető képében jött elő, hátán egy optimum solution felirattal, aminek ugyan pillanatnyilag sok értelme nem volt, de egy kamionsofőrön jó mutatott.
Már fordulhattak is vissza, mert Nemo kapitányra senki nem ismert volna rá. Zömökebb, erőteljes testalkatot öltött, az arca pedig akármelyik profi szállítmányozóé lehetett volna.
De hiába cserélt alakot, már elterjedt a faluban, hogy az elnök úr végre személyesen is megjelent a Fény Panzióban.
A Marslakók Boltjában éppen egy tanácsnok, az elnök úr helyi jó embere mérte fel, lássuk, milyen feltételekkel lehetne bővíteni a kinőtt kócerájt. Iván bosszankodott, mert mint egy jelentéktelen alkalmazotton, simán átnéznek rajta, és fontoskodva megjegyezte, hogy itt van ám a nagyfőnök. Úgy tett, mintha nem tudná, hogy az valójában egy hasonmás. Annál nagyobb rumli jöhet ki az esetből, úgy gondolta, és célba talált. A tanácsnoknak rosszul esett, hogy elkerülték egymást. Gondolt egyet, ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez, és elindult a panzióba.
És nem is ment egyedül. Egy idegenforgalmi irodának lételeme a jólértesültség. Rögtön útnak indították Gárdonyi Tündét, hogy cserkéssze be az elnök urat, próbálja megnyerni a kerékpáros túrák védnökének. Kétszer se kellett biztatni, hiszen bejáratos volt a panzióban, biciklire pattant és máris a helyszínen termett.
Iván örökre sajnálhatja, hogy nem lehetett jelen, amikor az alapítványiak hiába keresték az elnök urat a hoppon maradt látogatóknak, miközben alig palástoltan még nevettek is rajtuk. Helyette egy kamionsofőr élvezte a szituációt, akit épp most mutatott be Evelin a személyzeti asztalnál.
– Az elnök úr küldte erőt gyűjteni egy távolkeleti fuvar előtt. – Etelkával együtt mosolyogtak a turpisságon. Az űrjövevény most már biztonságban élvezhette a főnökasszony vendégszeretetét is.
|
