Az öreg nyugdíjba ment. Világ életében dolgozott, így tervet kovácsolt nyugdíjas napjaira is, találni kell valami hasznos tevékenységet. Jó erőben volt, sok mindenhez értett, meghirdette tehát, hogy apróbb mezőgazdasági munkákat elvégez megegyezés szerinti fizetségért. Néhány megrendelés befutott, de mindig halál fáradtan végzett, a munka nehéz volt, a fizetség kevés. Böngészgetett a neten, amikor megakadt a szeme egy fémkereső hirdetésen. Ez a nekem való, gondolta, kint a szabad levegőn sétálgatok, lóbálom a gépezetet, ahol jelez áskálok egy kicsit, no nem ám mélyen és vadul, csak úgy komótosan. Bevállalta a borsos árat a fémkeresőért, abban a reményben, hogy valamiképpen úgyis visszahozza a befektetést.

Az első napokban csupa rozsdás szöget, patkót, lyukas edényt talált, de azokat sem dobálta el, összegyűjtötte, gondolta pénzt adnak majd érte a méhtelepen. Hetek, hónapok teltek el így, havonta egyszer bement a méhtelepre, leadta a begyűjtött ócskavasat, néha tizenöt- húszezer forintot is keresett ily módon. Már egész jól belejött, előbb megfigyelte a terepet, hol van ősi, magányos fa az erdőben, hol színeződik el a talaj, a növényzet, a patak parti magaslatok is rejthettek mindenfélét. Egyik legértékesebb lelete egy fémpénz volt az ezerhétszázas évek elejéről, megmutatta egy numizmatikusnak, aki harmincezret ígért érte. Nem akarta eladni, úgy vélte jó lesz az majd ínséges napokra.

Egy júniusi vasárnapon éppen egy tisztáson „lóbált”, amikor jelzett neki a készülék. Pontosította a helyet, és ásni kezdett. Szokatlanul mélyről került elő egy furcsa tárgy, már éppen fel akarta adni a gödör mélyítését, amikor rábukkant. Lerázta róla a földet és csalódottan szemlélgette, hiszen semmi patina nem volt rajta, mindössze szürkés fém alkotta a szerkezetet. Latolgatta, vagy keveset volt a föld alatt, vagy rozsdamentes fémből készült. Technokrata szemléletű volt az öreg, nem hagyta nyugodni, hogy mi lehet az amit talált. Alaposan szemügyre vette és látta, hogy a markolat szerű nyélen egy besüllyeszthető kar van, a hengeres felsőrészen pedig egy miniatűr parabola hívta fel magára a figyelmet. Kézbe vette, és nagy szerencséjére akkor nyomta meg a markolati kart, mikor a parabola a gyűjtőládája felé irányult. Sárgás fény csapott ki a parabolából és mint a nap, vakítóan hatolt át minden tárgyon mintegy fél méteres távolságig. Azonnal eldobta a szerkentyűt és vizsgálgatni kezdte a sugár útját. A műanyag ládán egy akkora lyukat látott, amelyiken átfért az ujja, a benne lévő lábason már csak öt milliméteres volt a lyuk, a mögötte megbújó acélcsőn még kisebb , de jól látható lyukat ütött a sugár. Óvatosan újra felvette a fegyver szerű tárgyat, és hosszas vizsgálódás, kísérletezés után megállapította, hogy az egy igen elmés kézi hegesztő készülék. Csak az volt a zavaró, hogy semmiféle energiaforrás nem csatlakozott hozzá, és mégis működött. Nahát, csodálkozott az öreg, nem is tudtam, hogy már ilyen szinten jár a hegesztési technológia. Maga is hegesztett mindent és mindenféle eszközzel, de ilyet még nem látott. Mivel semmiféle gyári jelet nem látott rajta, csak egymásba fonódó háromszögeket, elvitte egyik régi ismerőséhez, aki történetesen a hadtudományi intézet főmunkatársa volt. Az illető szemügyre vette, hümmögött egy darabig, aztán elkérte az öregtől, hagyja nála egy hétig, amit lehet kiderít róla.