Tóth János: Séta az őszben 

Felettem felleg, lebegő bánat,
összegyűlt könnye az óceánnak
szitálva esik, arcomat mossa,
lecsorgó cseppet cipőm tapossa. 

Hangtalan hullnak elhagyott percek,
bennem a bánat, mint a szú perceg,
akár a fákon, rajtam se látszik,
a kéreg alatt kín vacsorázik. 

Megvénült az ősz, ezer a ránca,
hatalmas szántón fut a barázda,
meztelen fákon varjú had méláz,
ballagok csendben, nincs, ami felráz. 

Falevél pörög megsárgult testtel,
együtt ázik el a verebekkel,
kik gubbasztanak a rozsda dróton,
mely alatt a ház, a ház is ódon. 

Talpamba ölel a bús árva sár,
lépteim alatt menedékre vár,
de koppan az út, tépi a beton,
szétmálló testét pecsétként hagyom. 

Elhagyott mező, megtalált város
itt tiszta az út, a lelkem sáros,
autók jönnek, ázok a zajba,
hullik a kedvem szürke avarba.