Kálmán Sz. Zsolt: A tó mellett

A tó partján ültem félszegen.
Lábaimnak épp csak hízelgett,
mégis éber álmokat ontott belém
a meder mélysége, mely oly sekély,
hogy akár egy csöppnyi légy
is sétálhatna selymes felszínén.

Már rég elbújt a nap a föld mögött,
utat adva a fénylő hold árnyai előtt.
Csak dalol a világ, s már elbújt minden virág,
a nesztelen csendbe fonta át magát,
de nem félelmük viszi álomba szirmaik csodás,
bár hanyatló illatát, hisz még álomba zárt
létüket ünneplik az éj sötét folyamán.

Levelek összefonva adnak menedéket
az éjben elhaló pillangók nemzetségének,
s talán még száz csodás élet meg nem született
szivárvány képét idéző életnek, melyet
nem láthat emberi szem, nem érinthet a kéz,
de a tó vize talpamon róluk mesél.