Aranyló falevelek lebegtek mosolyogva előttem.
Lábam alatt zizzent az avar, s halk neszét hallgattam,
amint baktattam fel a meredek dombtetőre.
Az összeborult ezüstfenyők pillanata örök lett
s az októberi ősz búcsút intett felém.
A levetkezett csupasz faágak,
most álomba ringatták törzseiket.
Súlyuk egyszerre volt pille könnyű
és nehéz farönk.
Úgy álltak ott, mint életem apró mozaik darabjai
sírva, nevetve sodorta őket a szél szerteszét.
Lent a völgyben a kispatakban kristály tiszta víz
csobogott
s elhagyott életem folyt le a csiszolt köveken.
Várva egy kíváncsi halandót, aki felvegye...
A szelíd lelkek tükrében ne aludjál
lásd a ragyogást!
S a szürke macskaköveken
az esőcsepp csillogást.

Göteborg 2015-10-24 Lám Etelka