Verseim hullnak, ezer falevél,
üressé lett lelkem minden ága,
vékony gallyakon fészekszívem ül,
galamb szárnyon röppen dobbanása.
Ezerszín avaron fest már a dér,
zúzmara ruhába bújik a fa,
köd ereszkedik, a téli álom,
elalszik a fény, a nap mosolya.
Porladó verseken lép az idő,
apró tócsák születnek lábnyomán,
bennük a múlt milliárdnyi könnye,
most jéggé dermed a fagy sóhaján.
Szomorú szürke fellegek alatt
hógömbbé lesz a fa koronája,
siet az alkony, szinte már szalad
nyomában az est sötét ruhája.
|