Boldogan léptük át a határt, végre külföldön vagyunk, minden furcsa és idegen, a közlekedési tábláktól a feliratokig. Az első kisvárosban egy presszónál megálltunk, kértünk kávét, a gyerekeknek üdítőt. Hézagos orosz tudásom ellenére elég jól kommunikáltam a felszolgálóval, később is úgy tűnt, hogy az orosz nyelv beválik mindenütt. A közismerten magyar lakta területeken sem volt ez másképp, sokáig élt az emberekben 1968 élménye, senki nem akart magyarul tudni. Szóval a kávét nagy lendülettel hörpintgettük, egyszer csak rágóssá vált, megittunk egy csomó zaccot, mire rájöttünk, hogy itt egyszerűen leforrázzák a kávéport,megspórolva a presszógépet. A hegyek között megtapasztaltuk, mennyire kevés a hatszáz köbcenti, míg mi harmadikban kocogtunk felfelé, mellettünk húztak el a skodák, ladák, nekik meg sem kottyant az emelkedő..Esteledett, mire beértünk az üdülőhelyre, átvettük a szálláshelyet aztán beestünk az ágyba.

Másnap a közeli városkát látogattuk meg, majdnem pórul jártunk, éppen csak észrevettem, hogy egy tolvaj kotorászik a táskámban, ami a vállamon volt. Pillanatokon belül eltűnt, mi meg örültünk, hogy megmaradt mindenünk. Az egyik utcai árus mákkal töltött fánkot kínálgatott, megegyeztünk, hogy veszünk a fura csemegéből. Orosz tudásomat fitogtatva kértem dvadcaty darabot, az árus pislogott egy párat, de aztán berakta egy nagy zacskóba a húsz darabot.. Én szerencsétlen a gyészityre gondoltam, de rosszat mondtam, így a tíz helyett húszat kellett befalnunk. Még szerencse, hogy finom volt, néhány óra alatt elfogyott.

A következő nap a suttovói vízesés meglátogatása volt a cél, a helyi térkép alapján nem lehetett messzebb tíz kilométernél, ezért toronyiránt, gyalogosan vágtunk neki. Erdők, mezők váltogatták egymást, séta közben meséltem a helyi érdekességekről, megpendítettem, hogy talán még medvék is élnek a hegyi rengetegben.. Egyre jobban elfáradtak, gyakran leültek pihenni, én meg nyugtatgattam őket, hogy már nem lehet sok hátra, az út nagyobbik része mögöttünk van Az uticél csak nem akart feltűnni, a gyerekek még csak-csak bírták, de a nejem ereje egyre csak fogyott, végül leült és megmakacsolta magát, hogy ő innen egy tapodtat sem megy, szerezzünk valami járművet, ő majd megvárja. Tanakodva dugtuk össze a fejünket, végül a nagyobbik gyerek talált rá a megoldásra. Rémült képet vágott, és a közeli erdő felé mutogatva elkezdte kiabálni: - Jön a medve! Ott a fák között! Szaladjunk! Nekiiramodott a mező felé, követtük mi is. Erre már az asszony is felpattant, és fürgén utánunk eredt. Olyan tempót diktált, hogy perceken belül elértük a vízesést. Nagy csalódás volt, mi legalábbis a Niagarát vártuk, ehelyett néhány méterről egy kis patak zuhant lefelé.

Visszafelé busszal mentünk, húsz kilométeres jegyet kellett váltanunk. A buszon már biztonságban voltunk, legalábbis a nejemtől, így bevallottuk neki, hogy medve nem volt sehol, a kegyes csalást az ő ösztönzésére találtuk ki. Még csak morcos sem lett, mikor a kaján vigyort meglátta a képünkön. Amint beértünk az üdülőbe, alaposan szemügyre vettem a térképet, ekkor derült ki, hogy a térkép nem mérethelyes, csak tájékoztató jellegű. Tizenöt kilométert tettünk meg a valóságban.

Az eset azonban örökre nyomot hagyott valamennyiünkben. Azóta ha megtorpanunk akadályok előtt, elfogy a lendület, csak elkiáltja valamelyikünk „ Jön a medve!”, és máris nevetve folytatjuk, bármily nehéz is legyen a feladat..