Sötét fényruhát öltött az est,

levelek tévednek el egymástól,

a szél zavarta szét őket,

meg a harag, és a kétségbeesés!

Itt a tél, alszik a táj, fagyba réved

minden álom, egyszerű hóesés!

Képzelt remény harmóniát öl belém,

látva a szem csodálatos íriszét,

vágyakra, tájakra, életre, látja

amit az emberek szórnak szerteszét!

Valaki kiadja magát, őszinte volt,

érzelmeivel zavarvalóságot

szeretetínséggé üldözött!

Az igazságot akkor sem rakhatta

össze, nem kell kimondani mindent,

ostoba mondatok, klisék, nyílik ha

rendben minden, egyben rendet akar,

valaki kiadja magát, és sír, bántja magát,

terel, békít, bosszant, de csak a zavar,

zavarja önmagát! Ne bántsd a másikat!

Gondolatban átlihegtem a Föld,

minden leheletét, az emberiség

sóhaját fájdalom szüli át,

mélységes éj  az érzelemzuhatag,

ordít és alávisz, pokolra szavak!

Zuhanj, csak zuhanj érzelmeidbe,

patak fodra mentén minden köve

külön- külön is fáj, de nem

hagyja becsapni önmagát!