| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Disznólövés Tengelicen Ideje:: 02-12-2016 @ 06:44 pm |
|
|
|
|
Mottó: Csak ahhoz nyúlj, amihez engedik
Első éves informatikus koromban történt az eset. Programozó szakra jártam Pestre és már az első szemeszterben megismertem egy srácot, akivel hamarosan jó barátságba kerültünk. Gyakorlatilag mi voltunk ketten a tankörből, akik már több éve használtunk számítógépeket, így a számunkra unalmas előadások helyett a hátsó sorban beszélgettünk. A féléves vizsgák után Zoli egyszer csak rám kérdezett.
– Te voltál már disznóölésen?
– Igen voltam, gyerekkoromban minden évben vágtak a nagyiék.
– Kár. El szerettelek volna hívni hozzánk.
- Azt hittem neked ez valami kuriózum – mondta kissé csalódottan.
Visszagondoltam a sok évvel ezelőtti vágásokra. A disznóperzselésre, a friss, hagymás vérre, amit a mama mindig kisütött nekem. Na meg a roppanós hurkákra. Olyat nem lehet venni semmilyen boltban. Szinte már a számban éreztem a régi ízeket… Emlékszem egyszer megengedték, hogy kolbászt töltsek, de ez a művelet nem tartott csak pár pillanatig, mert elszörnyülködve azonnal kikapták a kezemből.
– Van hozzá kedvem, hiszen már több mint tizenöt éve nem voltam disznóvágáson.
– Akkor jövő hétvégére ne tervezz magadnak semmi programot.
– Oké
Megörült, és már szervezte is a lejutásomat Tengelicre. Otthon elkezdtem böngészni a térképet, mert – és ezt világért sem akartam mondani neki – fogalmam sem volt merre lehet az a Tengelic. Ez egy kis falu Szekszárd és Sárbogárd között félúton – tájoltam be magam. Még szerencse, hogy nem valahol a világ végén van, nyugodtam meg, mert Zoli azt szokta róla mondani, hogy onnan a madár is csak kifelé repül.
Azon a héten elmentem a nagymamámhoz egy kicsit beszélgetni, hogy legyen valami fogalmam róla, mit kell ilyenkor csinálni. Úgy gondoltam, ha már egyszer meghívtak úgy illik, hogy segítsek is.
– Lehetőleg minél messzebb állj a disznótól, ha nem akarod, hogy összekeverjenek vele – mondta.
– Jó ez rendben lesz.
Nem hiszem, hogy a kilóim jelentenek ott valamit is, vigyorodtam el, hiszen akkoriban még jóval vékonyabb voltam.
– Legjobb, ha nem nyúlsz semmihez, csak amihez mondják – látott el jó tanáccsal.
– Akkor majd figyelem az instrukciókat.
– Ne feledd, csak amihez mondják – szólt még utánam az ajtóból.
Szerintem az ő emlékezetében még mélyen benne éltek a régi „segítőkész” tetteim.
Na, ezeket aztán tényleg nem lesz nehéz betartani – jegyeztem meg csak úgy magamban.
Összeszedtem egy melegítőt, edzőcipőt és egy meleg dzsekit, aztán szombaton el is indultam a hajnalival. Úgy beszéltük meg, hogy elmegyek vonattal Sárbogárdig és onnan levisz autóval. Jó volt a csatlakozás Fehérvárnál, így hamar odaértem. Mikor meglátott rám nézett és csak ennyit mondott:
– Így akarsz jönni?
– Miért mi a baj a cuccommal?
– Hááát… – nézett rám, de ebben benne volt minden.
– Ne röhögj már! Most mi van?
– Hoztam neked ruhát – mutatott a hátsó ülésre.
Vonakodva ugyan, de átöltöztem, úgy menet közben. A ruha egy agyonmosott kezeslábasból, foltozott steppelt dzsekiből és egy pár bélelt gumicsizmából állt.
Közben egy keskeny, hatalmas tankcsapdákkal tűzdelt útra értünk. Zoli rutinosan ide-oda szlalomozott köztük.
– Na, már itt is vagyunk – mutatott maga elé
Mire odaértünk a házukhoz, többször hálát adtam a jóistennek, az „új”, kölcsönbe kapott ruhákért. Hatalmas sár borította az egész udvart.
– Felengedett a fagy – fogadott a haverom faterja és elengedett egy hosszú káromkodást.
Hangosan jókedvvel már az udvaron állt a négy segéderő készen állva a gyilkolásra. Összsúlyuk ránézésre is megközelítette az négyszázötven kilót. Egy bátortalan kézfogással köszöntem mindenkinek, de közben észrevettem, hogy igen csak „nekikészülődtek” a munkának. Magyarul nem voltak szomjasak.
Jó pár deci elfogyhatott hajnal óta. – konstatáltam a helyzetet.
A disznó rosszat sejtve még az ólban figyelte az eseményeket. A Józsi bácsi, a házigazda odajött hozzám egy nagy stampedli házi főzésű pálinkával, és minden áron belém akarta erőszakolni. Finom körteillata volt szó se róla, de sohasem szoktam inni, főleg így kora reggel nem, ezért próbáltam elutasítani a tukmálást.
– Ez igazi körtéből van, nem ám bóti, ezt én főztem – győzködött szinte már sértődött hangon.
Nem volt mit tennem elfogadtam és egy határozott mozdulattal legurítottam a torkomon. A további kupicákat elkerülvén hátrább húzódtam a díszes társaságtól, akik bedobtak még pár felest, hogy „meglegyen a lendület”, ahogy ők mondták.
– Na, akkor álljunk neki – indult el Józsi bácsi az ól felé.
Zsuzsa néni, Zoli édesanyja rosszat sejtve felénk intett, hogy menjünk be a nyári konyhába. A négy ember imbolyogva elindult, hogy kihozza a szerencsétlen állatot. Cibálták, húzkodták kézzel-lábbal, mindenféle eszközzel, de az csak nem akarta az igazságot.
Egyszer aztán – talán elunva a szerencsétlenkedésüket – mit ad isten magától elindult kifelé. Ott belecsimpaszkodtak, de a disznó bizonyult az erősebbnek az italtól „legyengült” kompániánál. Rázott egyet magán és a négy ember négyfelé repült. Olyan sárosak lettek, hogy szó szerint a malac volt a legtisztább közülük. Úgy elkapott bennünket a röhögés, hogy bevonultunk a spájzba és tíz percig ki sem mertünk jönni. Amikor kiértünk az udvarra egy új formáját ismertem meg a disznóölésnek, a DISZNÓLÖVÉS-t.
Az öreg elővette vadászpuskáját és elengedett egy ötperces káromkodást, különböző jelzőszerkezetekkel tűzdelve, az „így meg döglesz, meg úgy megdöglesz”-t többször is hangoztatva benne. Visszamenekültünk a nyári konyhába és az ablakból vigyorogva figyeltük a kinti "életképeket".
Nem is gondoltam, hogy ilyen bő szókincsű ez a magyar nyelv – kacarásztam magamban.
Az öreg imbolyogva megcélozta a szederfa alatt remegő állatot. A lövés eldördült.
– Na, a macskát se látjuk két hétig – jegyezte meg Zsuzsa néni nyugodt hangon, miután a lövedék becsapódott a fa felső ágába.
A második lövéssel az öreg annyit ért el, hogy szegény pára ijedtében kidöntötte a hátsó rézsűt és ijedten eliramodott a kertek alatt.
Erre a négy ember – kicsit ugyan „lelassulva” – de elindult disznóra vadászni. Jó sokára értek vissza, mert a szomszédokhoz is be kellett térni néhány percre, hogy ki ne száradjanak a nagy üldözésben. Valamikor dél körül büszkén meghozták a gúzsba kötött „zsákmányt” és nekiláttak végre a cocának.
Szépen szétbontották, ahogyan azt illik, de itt be is fejezték a mutatványt, mert akadt még pár üveg körte a pincében, így levonultak áldomást inni a hősies tettre.
Mit tehettem? Beálltam segíteni és hagytam, hogy Zsuzsa néni keresztlánya bevezessen a kolbásztöltés rejtelmeibe. Nagymamám figyelmeztetését megfogadva csak ahhoz nyúltam, amihez Kati engedte…
Egész éjszaka nem aludtunk. Erre jól emlékszem.
Reggeli után Zoli megkérdezte.
– Jövőre is eljössz disznó-lövésre?
– Hát persze, mindenképpen, de lehet, hogy előbb is – válaszoltam sokat sejtetően.
Összenevettünk és elindultunk Sárbogárd felé. |
|
|
|
|
Utoljára változtatva 02-12-2016 @ 07:41 pm
| Hozzászóló: a_leb (Ideje: 02-14-2016 @ 11:39 am)
Comment: Jólesett, Karcsy, jót meséltél, és én élvezettel olvastam.
aLéb |
|
|
|
|
| Hozzászóló: fényesi (Ideje: 02-14-2016 @ 08:11 pm)
Comment: Kétségtelen, hogy a falusi lét jelenetei elapadhatatlan forrását adják az örökké bennünk maradó emlékeknek! Üdv. fTJ |
|
|
|
|
| Hozzászóló: piroman (Ideje: 02-16-2016 @ 10:50 am)
Comment: Remek, tetszett a végére hagyott poén! :D |
|
|
|
|
| Hozzászóló: AngyaliAndi (Ideje: 02-17-2016 @ 10:49 am)
Comment: Nagyon jó! :))))))))))) /én a disznónak drukkolok! :)))))))))))/ |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Karcsy (Ideje: 02-18-2016 @ 07:49 am)
Comment: Köszi a hozzászólásokat. Andi majdnem túléle az a disznó, de legalább élete utolsó napján világot látott. :) |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Anna1955 (Ideje: 02-20-2016 @ 06:41 am)
Comment: Sok emlék előjött, míg olvastalak. Sajnáltam a cocát, mert drukkoltam neki. :))) |
|
|
|
|
| Hozzászóló: momosian (Ideje: 02-22-2016 @ 08:25 pm)
Comment: Kedves Karcsy! Ez egy igazán pajzán történet... Én is éltem át hasonlókat!...És mindig hallgass a Nagyira! Mo. |
|
|
|
|
|
