| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Csütörtökön lezajló élet Ideje:: 03-02-2016 @ 02:23 pm |
|
|
|
|
9 óra 30 perc.
A férfi egy kórházi ágyban fekvő mellett ült, valami hokedli félén, s beszélgettek.
Az ablakon keresztül betűző nap, éles fénye vibrál a kórterem tárgyain, s amint, egyre jobban belemerültek a beszélgetésbe, - furcsamód -, a fényviszonyok is megváltoztak, - mintha a fényhullámoknak és a hanghullámoknak, bármi közük is lenne egymáshoz.
A Vakító fény tompult, s a kórtermet, egyenletes derengés töltött be.
A beszélgetés maga, sem volt szokványos, mert át meg át szőtte a latens spiritualítás. A szavak, önálló életet éltek, lebegtek, mind, ha nem is a hangképző szerveken át kerülnének a felszínre, hanem csak előtűnnének, és az agyunk virtuális képernyőjén tükröződnének vissza,- kimondatlanul is érthetően.
Ez különösen figyelem felkeltő volt, annak fényében, hogy - az Anya és Fia -, még sohasem beszélgettek egymással, úgy igazán, hosszan, és meghitten.
Nem voltak haragban, csupán megrekedtünk valahol a tények puszta közlésénél.
A bizalmas párbeszédek mindig elmaradtak valamilyen oknál fogva.
Így telt el negyven év, miközben egyetlen összetett mondatot sem fogalmaztak meg egymás felé.
A foton derengésben akkor ott, valamiféle burok képződött körülöttük, s ebben az inkubátor jellegű térben folytatott párbeszéd során, átrendeződött a dolgok jelentősége.
A téma, háttérbe szorult, a párbeszéd maga vált fontos, - vagy még az sem; - inkább az őszintén áradó szavak, azok orgánuma, rezgése, mely képes volt átszakítani azt a gátat, sok év tízed után - amely az érzelmi áramlatok közé cementálódott.
16 óra 30 perc.
Az Ápolónő egyre sűrűbb jelenléte, arra figyelmeztetett, hogy vége a látogatási
időnek.
Mikor a férfi felállt, és búcsúzni készült, erőt vett rajta az az érzés, amit, a légiutasok éreznek mikor légörvénybe kerül a gépük; kiszakadtak magabiztosságából.
Másnap, már kilenc előtt indult a kórházba, fellelkesülve az előzőnapi élménytől, a fejében pedig mindenféle tervet forgatva. Elhatározta, hogy most csak az Édesanyja dolgairól fog kérdezősködni: megkérdezi, hogy hol élte gyermekkorát, hol ismerkedett meg a férjével.
Azt is megkérdezi, hogy milyen ember volt a férje vagyis az ő édesapja, akit már akkor elszakított tőlük a háború, mikor ő alig volt három éves, és az Anya még épp, hogy harminc.
A kórházhoz érve úgy döntött, a lépcsőn megy fel a másodikra, ezzel is csillapítja magában a feszültségét.
A hosszú, kórházi folyosón, Édesanyja kezelő orvosával találkozott.
Az mindjárt hozzálépett és minden bevezető nélkül közölte "már kerestük, - biztos
úton volt," - mondta s közben a kezét nyújtotta.
Kézfogás közben feltűnt, hogy milyen nagy és markáns az Orvos keze, a kézfogása pedig pedig mintha hosszabbra nyúlt volna a szokásosnál. "Rossz hírem van...!" mondta, "...Az Édesanyja tegnap,- csütörtökön még éjfél előtt váratlanul exitált, - meghalt.
A szíve állt le..., este még jól volt, álmában érhette a halál, mert a csengőt sem használta. Az arca békés volt s nyugalmat árasztott."
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 03-04-2016 @ 07:10 am
| Hozzászóló: fényesi (Ideje: 03-02-2016 @ 09:00 pm)
Comment: Sokszor elkésünk egy beszélgetéssel, egy érintéssel, egy pillantással...Üdv. fTJ |
|
|
|
|
| Hozzászóló: AngyaliAndi (Ideje: 03-03-2016 @ 09:46 pm)
Comment: Nagyon vitt magával! |
|
|
|
|
| Hozzászóló: a_leb (Ideje: 03-04-2016 @ 10:14 am)
Comment: Jól épített, ezerszer hallott , de soha meg nem tanult szituáció. Bennem picit árulkodó volt egy helyen a többes szám első személy "Nem voltak haragban, csupán megrekedtünk...", de ettől nem tört el bennem az írás.
aLéb |
|
|
|
|
|
