Álmok völgye felé baktatok pirkadat táján,
Fantáziám ladikon utazik a szerelem folyóján,
Zuhataghoz közeledve felemelkedek vágyaim szárnyán,
Messzeségből sírás szűrődik át a víz csobogásán,
A hang irányába lovagolok a szivárvány hátán,
Sőt vágtatok, hogy enyhítsek az ismeretlen fájdalmán.
Hiába száguldoztam a mély folyó partján,
De nem lelem fel, ki hullatja könnyeit oly árván,
Egyszer csak egy óriási csepp csattan a fejem búbján.
Szertenézek, de nem látok túl a köd homályán,
Lankadó figyelmem újra erőre kap, a csobbanások zaján,
Tekintetem az égre vetül, oly bágyadtan, bambán.
Lassan kúszik fel a széles mosollyal büszkélkedő nap sugarán,
Habár vakít, de feltűnik számomra egy kastély a hegy oromán,
Hatalmas, gyönyörű építmény, melynek rácsos ablakai néznek rám mogorván.
Szinte kővé dermedek széles szárnyaimat kitárván,
Mozdulatlanság fogságába esek a meredek szikla falán,
Egy lágy szomorkás hang hívogat, a veszedelem felé csalogatván.
Vaskos, erős kötél haladásom irányát jelzi suhogásán,
Csigatempóban küzdöm fel magam az ördög pallosán,
Porfelhőkből kavicsok hullanak, de ösvényemet vezeti egy sámán.
Szakadék felett átkelek a vár hídján,
Szinte repülök a kastély felé a bárányfelhők hátán,
Majd odaérvén zárt kapuk várnak sötétedés táján.
Isten haragja hallatszott minden léptem után,
Megfélemlíteni próbált, lángostorát csapkodván.
Vad orkán szelével pusztítván, engem megingatván.
Gyávaságomon felülkerekedve, pallosom csattant a kastély bejáratán,
Meg sem rezdült e hatalmasság, kegyetlen csapásom súlyának nyomán,
Egyszercsak nyikorogni kezdett egy mértéktelenül nagy robaj után.
Midőn az előtérbe léptem, óriási ion oszlopok fogadtak, hívogatván,
Szinte a lég fagyos volt, tüdőm lehűlt, levegő után kapkodván,
Ismét lavinaszerű zaj pattogott erőteljesen, a csend pajzsán,
A semmiből, hirtelen egy sárkány termett előttem, rám rivallván,
Teste szinte minden fényt elnyelt, felém hajolván,
Szívverésem lelassult, meg-megállt az ordítás hallatán.
Szemem behunytam minden bátorságomra összpontosítván,
Miközben éreztem a levegő forróságát lehelete nyomán,
Tüzet csiholt volna feneketlen, rekedtes torkán.
Kardom köré fonódtak ujjaim, óriási szemeiben a sötétséget látván.
Tekintetünk találkozásakor háború kezdődött, csatát kiáltván.
Küzdelmeink közepette nem könnyek, hanem vércseppek hullottak, patakot alakítván.
A szörnyű bestia karmai szikrát hánytak a kövezeten kopogtatván.
Hegyes farkát vadul suhogtatta a légben, ostorként csattogtatván.
Lomha testét védte a nyakát mereven előre nyújtván.
Aranymarkolatú tőröm kivontam drágakővel ékesített hüvelyéből, lassacskán.
Egy-egy pillanatra megállva, fénye fel-felcsillant a szörnyet kissé megbabonázván.
A dühtől hatalmas fogaival vicsorított rám, pikkelyeit felborzolván.
Térdre borultam az égiek inkvizíciójának utolsó ítéletét várván.
Pajzsom magasba emeltem, majd a kövezetbe süllyesztettem mögé bújván,
Pallosom tenyeremben izzott, előredöftem gyorsaságom magam mögé utasítván.
Hirtelen a karmaival felém csapott egy hatalmas ordítás s csattanás után,
A falak is beleremegtek, mint a nyárfalevelek késő ősz tájékán.
Fehér arcom vörösben úszott három mély sebből fakadván.
Kardom suhant a teremtmény testéről két - három pikkelyt leszakítván.
Hatalmas erővel farkát felém lódítván s földre rogytam a falnak csapódván,
Szememre fekete fátyol ereszkedett s bordáim recsegtek mozdulataim után.
Pajzsom megrepedt, s pallosom messze repült az óriási csapás nyomán.
Kezem ökölbe szorult, fogaim csikorogtak a fájdalomtól átitatott testem vonszolván.
Szívem hajtott a kellemes, hívogató női hang irányába erőm fogytán.
Láng nyelvei mardosták hátam ékes kardom felé kúszván.
E ronda teremtmény már felém emelkedett szárnyait széttárván.
Pallosom, mint a nyílvessző, úgy szelte a levegőt, feldobván.
Kinyitotta fertelmes száját, s hirtelen egy elcsukló hang kúszott ki árván.
Láttam, hogy fegyverem súlyától nyakába fúródik, bűnös vért kifakasztván.
Hátrább lépve a bástyáról mélybe zuhant a sorsát magához ragadván.
Sajgott mindenem, de az a hang, az a hang állandóan fülembe csengett végzetem útján,
Nem csak vércseppek csillogtak a kövezeten, hanem könnyek minden léptem után.
Csigalépcsőn haladtam felfelé több százat magam mögé utasítván.
Már négykézlábra kényszerítve kúsztam a lépcsők hadán,
Midőn egy kis fa ajtóhoz értem, melyet próbáltam kinyitni minden erőmtől megfosztván,
Vérem s verejtékem folyt rólam, melyet a fa magába szívott az ajtót előttem kitárván.
Beléptem a kis helyiségbe vakító fényben egy gyönyörű tüneményt megpillantván,
Szépsége páratlanul a szemembe lopódzott fényétől lassan megfosztván.
A hölgy rabjává váltam őt a szemem fényévé koronázván.
Habár a szerelem vakká tett, mégis boldogságom újjászületett érintése nyomán.
S ott álltunk szemben kezeink egymásba fonódván, ajkunk egymásba forrván.
Nem láttam, de éreztem könnyei súlyát szemeim világát visszaadván.
Az éjszaka sűrű leple apránként foszladozott, mikor kinéztünk első napunk hajnalán.
Forró ölelések közepette sebeink összeforrtak a csillagokra mosolyogván.
Majd az idő reggel felé osont s a napsugarak arcunkra csókot lehelt buján.
(2007.04.09-2008.07.15.)
|