Egyszer régen, amikor még javában bárzongoristaként dolgoztam, odajött hozzám egy férfi. Azt mondta, hogy az a tizennyolc ember, aki ott a bárpult mellett állva annyit mutogat, mind siketnéma. Aztán még azzal lepett meg, hogy nagyon szeretnének táncolni. Erre én úgy néztem rá, mintha megoldhatatlan lenne a kérése. Megnyugtatott: csak mindíg mondjam be, hogy tangó, vagy keringő következik. A tempót majd ők átveszik, mert a basszus hangok lökéseit a mellükben érzik.

Egy svéd városkában a közelmúltban siketnémáknak szerveztek buszos utazást Budapestre. Két férfit bíztak meg a kisérői munkával. Mindketten nagyszerűen értettek a jelbeszédhez, de természetesen ők intézték az utazással kapcsolatos hivatalos tennivalókat, a szállodai helyek szétosztását, valamint az éttermi helyfoglalásokat is.

Egy nap, saját buszukon városnézésre indultak. A soför már felnőtt volt, amikor Svédországba költözött, tehát beszélt magyarul és jól ismerte az utcákat. Vezetett és idgenvezetett., hiszen a látnivalókról szinte mindent tudott.

A két kisérő, akik a buszon elől, de háttal a menetiránynak állva, egymást rendszeresen felváltva, jelbeszéddel fordították a soför beszámolóját. Mivel a kisérők mindkét kezükkel “beszéltek”, ezért kapaszkodni sem tudtak. A szabálynak megfelelően hozzá voltak csatolva az egyik függőleges rúdhoz, nehogy egy kanyarban elessenek. A negyvenhárom utas mind a mesélő kezeket figyelte.

Amikor egy fél óra után megálltak valahol, valaki feltette a kérdést: ”tetszett?”, akkor derült ki, hogy – ugyan minden az előírásoknak megfelelően történt és a jelbeszélők élete is teljes biztonságban volt -, az utasok csak egy-egy pillanatot vethettek az odakint elsuhanó épületekre, terekre, a Dunára, a budai hegyekre és a hidakra. Különben semmit nem láttak a városból.

Ebédnél azután megbeszélték, hogy másnap végigjárják ugyan azt a sétát, de akkor aztán mindenki nézelődjön kedvére. Otthon aztán elmesélheti majd, milyen szép a magyar főváros.

Az élmény mindenképpen feledhetetlennek bizonyult.

Göteborg, 2016.