| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Megérkezés Erdélybe (Fény panzió 20) Ideje:: 06-05-2016 @ 04:37 pm |
|
|
|
|
Most már Horváth tanár úré a szó:
Öreg tanárként most kellett szembesülnöm a tudatlanságommal, amikor nagy hirtelenjében a csodákban gazdag Erdély földjére léptem. Társaimhoz képest is, hiszen ők tudatosan készültek az útra. Künönösképp Johanna doktornő, akivel a hátsó ülésen osztoztunk, hiszen ő szervezte a túrát, és foglalta le előre a szálláshelyeket. És nem volt rest számtalan felvételt készíteni, amerre csak jártunk, nem győzte cserélni a memóriakártyákat. Majd csak a gyűjtését megismerve fogom rendszerezni tudni magamban az látottakat, melyek egyelőre a felejthetetlen élmények kavalkádját jelentik számomra.
Az első állomás, a Torockó felé már kissé fáradtan közeledve, a Székelykő látványa villanyozott fel bennünket, erőt adva még egy kiadós városnézésre. Erről majd máskor fogok áradozni, mert most arról kell beszámolni, hogy milyen szerencsétlennek érzem magam, amikor botcsinálta túristaként magamra maradok a lakrészemben. Kiborítom az utazótáskámat, szétválogatva az estére, majd a reggelre szükséges holmikat, számítva az időnként eleredő esőre is. Ilyenkor jön rá az ember, hogy mit hagyott otthon, és mit hozott fölöslegesen.
Vigyáztam, hogy a társaimnak reggel ne kelljen pont énrám várakozni, ezért korán kinéztem a szállásunkhoz tartozó tágas uvarra. Hát pont a Székelykő magasodott felettünk a hajnali derengésben! Johanna doktornő pedig kitartóan filmezte, a hegycsúcsok közt bújkáló kétszeres napfelkeltét akarta elkapni, amit már oly sokan leírtak, közöttük Jókaival.
Most már egyenesen Csíkszereda felé törekedtünk. A használható utak kiválsztása nem volt egyszerű, ebből olykor vita kerekedett Johanna doktornő és a sofőrünk között. Nevezzük egyszerűen Endrének, de ő sem akárki, mert egy csúcsrangú nyugalmazott katonatiszt volt „civilben”. Erre akkor figyeltem fel, amikor a határőr feszes vigyázzba vágta magát, úgy tisztelgett neki. Ettől függetlenül kellemes útitársnak, remek barátnak bizonyult. Bár egy kis problémát jelentett, hogy a protokoll szerint mögötte volt a helyem, és nem tudtam rendesen kinyújtani a lábam kocsiban. Ezen aztán úgy segítettem, hogy beszállás után mindig levettem a bakancsomat.
Más honfitársakkal együtt gyakran kerestünk mellékutakat, mert a főút bedugult egy baleset, vagy rosszul időzített fakivágás miatt. Így bukkantunk rá teljesen véletlenül az Énlaka nevű kis székely falura. Az útikönyvet lapozó társaim felfigyeltek a kiemelten jelzett műemlék unitárius templomra. Már gyakorlatuk volt benne, hogy mindig találtak egy gondnokot, aki megnyitja nekünk a bezárt templomajtókat. Amíg én a kis temető sírfeliratait olvasgattam, a társaim már lelkesen hallgatták egy gyorsan előkerült fekete szemű kedves beszédű fiatalasszony magyarázatát. Kulturált volt, mint egy idegenvezető, de mégis valamivel több. Elmesélte, hogy római alapokra épült a kis erődtemplom. Sok viszontagság, dúlás után megújulva most a díszes kazettás mennyezet a fő nevezetessége, immár hamarosan a világörökség része. Rovásírással olvasható rajta az unitárius hitvallás: Egy az Isten.
De velem az ördög incselkedett, megkérdeztem, hogy kerültek ide a római kövek. Türelmesen elmagyarázta, hogy itt volt a római limes, és a sóbányászatban is érdekeltek voltak.
– De ha egy romántól kérdezném, ő mit válaszolna?
– Ha felvilágosult, akkor ugyanezt.
Mivel magam is protestáns vallású vagyok, áhítattal hallgattam, hogyan jutottak el Erdélyben Luther, majd Calvin tanítása után Dávid Ferenc püspök nyomán az unitárius hitig. Büszkén vallotta, hogy az ősei hirdették meg először a vallásszabadságot. Megint csak nem tudtam hallgatni:
– Hadd mutatkozzam be, én egy öreg református vagyok. Kegyed úgy gondolom, hogy unitárius vallású.
– Én vagyok ennek a kis falunak az unitárius lelkésze. – Később tudtam meg, hogy a nyolcéves kisfia mellől jött bennünket kalauzolni.
– Szólíthatom Nagytiszteletű Asszonynak, mint a mi felekezetünkben szokás?
– Csak Tiszteletesnek.
A dísztelen templomban feltűnt egy fehér, asztali áldás jellegű angol nyelvű varrottas.
– A tengeren túli barátaink ajándéka. Rendszeresen támogatnak bennünk a távoli unitárius testvéreink. – Aztán megtudtam, hogy Magyarországon is számon tartják őket. (Csak azt nem értem, hogy miért nem szerepelnek hivatalosan a hagyományos felekezetek között.)
Annyira hitbéli rokonnak éreztem ezt a kedves Tiszteletest, hogy protestáns hagyomány szerint rögtönzött hitvitát kezdeményeztem:
– Úgy tudom, Dávid Ferenc nem állt meg az unitárius hitnél, tovább akart lépni.
Megkeményedett a tekintete:
– De nem tudott, mert meghalt.
Most végre tartani tudtam a számat. Minek hozzam elő, hogy a fejedelem a Déva várába záratta. Páskándi Gézának a róla szóló drámája jutott eszembe. És igen szomorú, hogy ezek a nagy hitviták a legrosszabbkor jöttek a török veszedelem idején.
Szerettem volna az áldását kérni, de hát maradjunk a puritán lelkületnél. Meghajoltam és Áldás, Békesség köszöntéssel búcsúztam.
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 06-08-2016 @ 06:45 am
| Hozzászóló: a_leb (Ideje: 06-09-2016 @ 07:45 pm)
Comment: Jó volt, szépen épített, erős jellemrajzokkal. Lekötött vgig, és kíváncsian várom a következő epizódot.
aLéb |
|
|
|
|
| Hozzászóló: thyborc (Ideje: 06-11-2016 @ 07:21 pm)
Comment: Kedves A_Leb, köszönöm a véleményedet, megerősítésnek érzem. Üdv. Tibor |
|
|
|
|
| Hozzászóló: AngyaliAndi (Ideje: 06-16-2016 @ 08:39 am)
Comment: Olvastatta magát, tetszett! |
|
|
|
|
| Hozzászóló: thyborc (Ideje: 06-17-2016 @ 10:36 pm)
Comment: Köszönöm az észrevételed, kedves Andi. Üdv. Tibor |
|
|
|
|
|
