Egyszer... régen... danában
haj de, haj de, hajdanában
egy verset írtam
fekve, ülve, az ágyamban...
este lett, majd késő éjjel
párnámon hamut maszatoltam széjjel
morzsa is gyűlt, plusz egy kis mustár
de azt a verset
befejezni nem tudtam már
mert a végén elakadtam
épp az utolsó előtti sor
futott ki tollamból
és egy ár
magával ragadott
egy hideg test megölelt
amire testem egy rándulással felelt
de az az utolsó szó, az a rímhívó
tompuló
elmémben is tovább zsongott
míg tudatom a mélybe hanyatlott...
de éreztem mennyire várja
hogy egy csodás rím csapjon le rája
egy olyan, melyre nem visszhangzott
eleddig se tenger, se ég
amit nem írt le költő soha még
ami csak az enyém lehet
és azé
aki elolvassa majd e versemet
de az is tudtam ottan, félálomban
az a csodás szó nem ott van
nem ott, ahol az álom szíve dobban
hanem azon túl
egy ismeretlen dimenzióban
ahol a hóra
szilvafa szirma hull...

… az öntudatlanság
akkor ott megfogta a kezem
éreztem: lassul, kihűl a vérem
azt mondta: kérem,
s hogy repülve, szállva
derengjek át vele
a Túlsó Partra
az a rím rám vár ott...
én... döbbenetes volt, ahogy elérni vágytam
a szívem belefacsarodott
egyet kell lépnem csak, tudtam
- pedig az ágyamban feküdtem mozdulatlan -
csak egy lépés még... megragadhatom...
finom illat, fuvolaszó
s felragyog az a szó...
de onnan nincs visszaút
választhatsz: az Élet
vagy az a szó...

Azt a verset nem írtam meg soha
fiókomban sárgul
egy A4-es lapon
s csak várja, várja azt a szót
az utolsót...
Várj csak vers! Várj!
Nem soká kell már várnod!
Íród egy napon
tovább álmod...
s az utolsó sorra
szilvafa szirma hull
mintha hóra...