Túl mélyre nőttél e lüktető húsba,

kimetszelek százszor, ezerszer nősz újra.

Beszövöd lelkem, mint fény az árnyat,

a semmiben is ott vagy, nincs magyarázat,

hogy  mi okból, meddig és miért,

de szeretlek, csak tudnám mi az istenért?!

Menekülök tőled, de jössz velem szembe,

eldoblak, mint követ, de ott vagy a zsebembe,

tűzbe vetlek, mint hitetlen a bálványt,

kormos arccal nézlek, a születő szivárványt.

Reménnyel birkózik bennem a lemondás,

felépült vágyaimra hamar jön a bontás,

te vagy világom leggyönyörűbb lénye,

te érted dübörög, vagy alvad szívem vére.