A 7-es busz nagyot zöttyent, mielőtt a Thököly-útról átrohant a Bosnyák-tér előtti kereszteződésen. Ez mindig így van, ha még a sárgán át akar jutni. A csuklós végén állók most is szinte a levegőbe emelkedtek, köztük egy állapotos asszony is, aki rövid sikoly kíséretében kapott a hasa alá, hogy megtámassza azt.

─ Bocsásson meg ─ szólt neki Miklós, a tűzoltó ─, de magának nem lenne szabad itt a végén utazni, pláne nem állva. Már mindegy, de látom, több szabad ülőhely is van.

Az asszony nem válaszolt, de Márta, Miklós felesége, megbökte a férjét:

─ Ez az ő dolga. Mit szólsz bele a másokéba!

Leszálláskor az állapotos asszony összevont szemöldökkel nézett Miklósra, de elfogadta, hogy az lesegítse.

─ Szerintem legalább a kilencedikben van már ─ jelentette ki Márta. ─ Bár én tartanék már ott.

─ Bírd ki hazáig, Cicus. Hátha ma beindítjuk a dolgot ─ mondta Márta füléhez hajolva Miklós.

─ Mondod te, mi? Te, aki irtózik a gyerektől.

─ Miket beszélsz? Már hogy irtóznék tőle? Ezt egy párszor már megbeszéltük. Nézd meg Miklóskát. Alig talál a lakásban egy sarkot, ahol játszani tudna. Három éves és még jó, hogy nem tudja, miben él.

─ Miért? Miben él? ─ kezdte indulatosabban Márta. ─ Miért? Szemétdombon élünk, vagy mi?

─ Dehogyis, édes. Ne mérgelődj, mert mire hazaérünk, elmegy a kedvünk a…

─ Elhiheted, hogy nekem már elment.

Miklós itt elakadt. Nem tudta, mit mondjon. Pedig valahogyan tényleg várta már, hogy kettesben lehessen Mártával, még mielőtt Miklóskáért mehet az óvodába. Jól megértették egymást. Márta ügyes volt és jól ismerte férje szokásait. Miklós meg az övét. Ám ha egy esetleges újabb állapotosságról került szó, Miklós mindig ugyanazt mondta: Miklóska kicsit korán jött, de az még oké. Ha azonban egy újabb gyermekre vállalkoznak, ahhoz végre egy rendesen berendezett, egy kicsit nagyobb otthonra lenne szükségük. És ezt Márta nem akarta elfogadni. Azt mondta, egy nagyobb lakást két gyermek mellett is lehet szerezni. Sokat veszekedtek emiatt. Ezért aztán ha ágyba kerültek, Miklós minden alkalommal azzal a gondolattal ölelte magához Mártát, hogy vajon az bevette-e a tablettáját?

Nagyon meleg volt. A Bosnyáktól jó tíz percnyit kellett gyalogolniuk és izzadniuk, hogy most is, mint minden hazaérkezéskor, önmagukban, titokban elszörnyedjenek a sötét egyszoba-konyhás lakástól. A lavórtól, a hidegvizes csaptól, a gázpalacktól, a szenes kályhától: az életüktől.

Miklós letette a hazafelé vásároltakat egy szatyorban, amelyről a sok összehajtogatástól csíkokban már lekopott a feliratból egy-egy kis csík. Márta ledobta a blúzát és a melltartót is utána. Miklós szinte nem mert ránézni, mert kicsit megzavarta az előbbi diskurzus. Azért hátulról nagyon finoman és éppen hogy megsimította Márta meztelen vállát. Az úgy tett, mintha nem venné észre és egy lépést tovább ment. Körülményesen kibújt a farmerjából. Miklós szerette volna, ha megfordul, mert tudta, hogy az a manapság divatos akármi átlátszó, de főleg Márta szemére volt kíváncsi, hogy talán mégis…

─ Van egy jó hírem meg egy másik ─ köhintett a már lényegében meztelen nő. Férje felé fordult, de ebben mintha valami kihívás lett volna. Miklós nem tudta megállni és lenézett oda, ahol a göndörség része át is meg ki is látszott.

─ Egy jó és egy rossz hír? ─ kacagott és tovább gyönyörködött a látványban.

─ Azt majd eldöntöd te.

─ Na?

─ Állapotos vagyok.

Miklós arcáról lehervadt az az egyébként is bizonytalan mosoly. A konyhát és szobát elválasztó küszöbön állt. Maga mögé nézett a kis szobába, azután a konyhát mérte föl, mintha csak most látná, milyen képtelenség. Az éppen hazahozott szatyorból kivette a két sör egyikét, de kinyitáskor a melegtől majd a fele kifutott a konyha kövére. Gyorsan ivott egy kortyot.

─ Látod ezt a lakást? ─ fordult Mártához.

─ Látom és tudom, mit akarsz mondani. Akkor is állapotos vagyok.

Hangja meglepően elszántnak hangzott. Mártának fogalma sem volt, hogy Miklós havonta tizenötezret tesz a bankba. Csak annyit tudott, hogy férje gyakran jár el és hoz haza hat-, nyolcezret, néha tizenkettőt. Ilyenkor megmosta a hónalját meg az arcát és fáradtan rogyott az ágyba. Néhány haverral vagonokat raktak ki. Mind tűzoltó volt. Azt mondták, ez növeli az állóképességüket és még pénzt is kapnak érte.

─ Cicus ─ hangja könyörgő és kedves akart lenni. ─ Csillagom, hát tényleg ide akarsz egy második gyereket? Milyen életünk lesz akkor?

─ Ne csak ránk gondolj, hanem a gyerekre. A tiéd és az enyém.

─ Hát éppen ez az, Cicus. Kettőnk gyermekének nem járna egy kicsikét jobb lakás? Még én is, te is jobb körülmények között nőttünk fel.

─ Ne keverd össze a…

─ Mit? Mit keverek össze?

Miklós kezdte elveszíteni a türelmét. És ezt tudta, érezte. Ezért szinte kényszerítette magát, hogy halkabban beszéljen. Nem akart veszekedést. Hiszen szerette Mártát. Csend volt. Most újra odanézett. Nézte Márta combját és arra gondolt, hányszor beszélte le, amikor Márta le akarta borotválni onnan azt a szépet. Most, hogy erre gondolt, csodálkozott, hogy mennyire nem érez semmi izgatót.

─ Cicusom. Édes kis Cicusom. Kérlek, ne rontsuk el. Én szeretlek téged. És Cicus. Mi a másik híred?

Cicus-Márta lenézett a konyhában szétfolyt sörre. Máris érezni lehetett a szagát. Hangja halk és rekedt volt:

─ Már nem lehet elvenni…

Miklóst elvitték a rendőrök. Szétverte az egész szobát. Semmi nem maradt épségben. A lakásban a sörösüveg barna szilánkjai látszottak mindenütt. Olyan szag volt, mint egy régen szellőztetett kricsmiben. A rendőrök már a belépéskor azt hitték, hogy Miklós részegségében kapta a dühkitörést. Márta egy szék szélén ült, mintha nem férne föl rá és a szőnyegtelen deszkapadlót nézte. Azon csodálkozott, hogy Miklós még ezalkalommal sem ütötte meg. Még a kezét sem emelte rá.

─ Fura egy ember ez…

Miklós hazament. Álmában.

Nem leselkedett. Inkább azt figyelte, hogy amikor Márta hazajön a munkából, legyen neki elég ideje kicsit rendbe tenni magát, nehogy felmérgesítse, hogy a lavórról kell felállnia, mert valaki rákopog az ajtón. Amikor úgy gondolta, hogy már talán meg is mosakodott, akkor… nos, akkor inkább Márta testére gondolt. Nem tehetett róla. Pedig tudta, hogy ez hülyeség, így hát várt még egy kicsit és akkor halkan kopogott. Még nem volt sötét, Márta is bátrabb lehetett. Kinyílt az ajtó.

─ Nem én hívtam a rendőröket. Tudod, hisz itt voltál.

─ Tudom. Bazmegék voltak ─ sóhajtotta Miklós és még mindig nem nézett az asszony szemébe.

Bazmegék falszomszédok voltak. Miklós dühöngésére ők hívták ki a rendőrséget. Feri, a férj, bármit mondott, az biztos, hogy bazmeggel záródott. Nem igazán szerették Miklósékat, pedig rég volt már, amikor Miklóska életének első pár hetében éjszakánként sokat sírt, de ennek aztán vége is szakadt. Három éve. Miklóska egy igazi vasgyúró lett. Mint az apja. De Bazmegék valahogyan nem akartak felejteni, vagy egyszerűen megszokták, hogy a szomszédot utálni kell. Pedig Miklós, ha egyszer csak úgy melléütne, hát, Feri az meghalna. Tudhatta ezt, de azért továbbra is szemét maradt. Rájuk hívta a rendőrséget.

Amikor kijött a szirénázó kocsi, Miklós nem is ellenkezett. Az az egy francos korty, vagy inkább sörhab, ott maradt a leheletében, amiből a rendőr akkora cirkuszt csinált, mintha az évszázad részegével lenne dolga. Lökdöste és megkérdezte: "Tudod, hol vagy, öreg?"

─ Hogyne tudnám. Egy kortyot ittam… de még az is…

─ Mááááá vártam! Tetü! Engem akarsz megetetni?

─ Jó ─ mondta halkan Miklós, mert tudta, hogy a szócsatát úgysem nyerheti meg.

Bent az örsön aztán hamar tisztázódtak a dolgok. A tetüző rendőr is kapott parancsnokától egy lesújtó pillantást. Miklós ott aludt. Hajnalban álmodta meg, hogyan fogadta otthon Márta. Ébredéskor sajnálta, hogy ez a találkozás, bizony, a valóságban még hátra van.

Reggel megengedték, hogy felhívja a munkahelyét. Kért egy nap szabadságot, azután kisétált az utcára. Fájt a dereka. Kemény az a… mi az? Priccs, vagy mi. A kocsik már száguldoztak, de neki csak annak a hatalmas autónak a kormánya jutott, amivel tüzet oltottak. Sajátra még sokáig nem lesz pénze. Abban nem lakhatnak. Először a lakás. A Nap éppen feljött két ház között és azonnal bele is köpött a szemébe. Miklós hunyorított, de mérges volt:

─ Hülye ─ kezdett ki a fényességgel, de a Nap állta a pillantását. "Ne rám haragudj, féleszű, hanem menj haza és roggyál térdre, hogy te voltál a hülye, meg durva, meg hülye, hülye, hülye, aztán majd meglátod, hátha megúszod egy nagy pofonnal!"

Nem ment haza. Reggel hatkor? Éppen azt látta, hogy egy házból hárman jönnek ki "boldogan". Odasietett.

─ Te? Kapni ott bent valamit…?

─ Mennyé csak ─ mondta az egyik, akinek megfogta a vállát, pedig az először inkább ütni akart. Pedig megbánta volna.

Egy kis udvarra nyíló lakásban mérték az italt. Miklós életében nem vetemedett volna ekkora baromságra, de mivel látta, hogy épp előtte nyitják az originált, a pálinkás palackot, hát rászánta magát.

─ Négyötven!

─ Ötöm van.

─ Akkor öt, meeer nem tudok vááátani…

Megitta. Aztán még egyet. Nem kellett több, mert csak az időt akarta múlatni, hogy majd később elmegy Józsibához. Igen. Józsibá, aki még jó erőben volt, de azért már csak nyugdíj előtt állt. Nem az a lényeg, hogy a tűzoltóknál Miklós szinte mindent tőle tanult ami nem volt benne a kiképzésben, hanem az, hogy még a fejében is volt valami. Nem különösebb műveltség, hanem valami, ami… szóval minden kérdésre volt egy válasza. Vagy megoldása.

Miklós nyolckor csengetett. Józsibá nem volt éppen boldog, de azt mondta:

─ Csak azért nem küldelek a francba, mert te nem jönnél ide ok nélkül a szabadnapom reggelén, hogy kiverd az álmomból azt a vicces csajt azzal a meztelen nagy seggével.

─ Ebben igazad van, Józsibá. Szőke volt, vagy vörös?

─ Neked nem mindegy?

─ Hát nem, mert Márta szőke, de most meg elég vörös, hogy féltékeny lehessek.

─ Na jól van. Barna volt. De te miért nem dolgozol?

─ A rendőrségen voltam.

─ Olyan sokat ittál? Hát te nem szoktál. Hallod? Zsófi csinálja már a kávét.

─ Hallom is, érzem is. Kettőt. Kettőt ittam, mert nem akartam hatkor jönni.

─ Azt biztos megbántad volna. Kettőt egész éjjel?
─ Neee, most reggel. Éjjel a zutyiban voltam.
─ Dutyiban?

─ Dutyiban. A rendőrségen aludtam.

─ Na, akkor mondjad, mi van. Elütöttél valakit?

─ Á, hát én?

─ Hámmongyadmá!

Miklós elmesélte, mit csinált, de azt is, hogy miért, hogy Márta mit mondott. Elég pontosan mesélte és ez arra bírta Józsibát, hogy egy kicsit elgondolkozzon.

─ Te Miklós. Hát figyelj jól ide. Tudod, én nem uszítanálak. Ez tényleg így is történt? Azt mondta, hogy állapotos, aztán már csak poénra, később, hogy már nem lehet elvetetni?

─ Azt. Úgy mondta. Van egy jó hírem meg egy másik…

─ Aha. Ez tényleg egy marha jó hír.

─ Ja. Ahogy mondom.

─ Te tudod jól, hogy én mindig megölelem Mártát, ha együtt jöttök ahová jöttök, de ha szórul szóra így mondta…

─ Há’ mondom. Pont így mondta…

─ Akkor figyelj jól! Ez ki volt találva.

─ Azt hiszed?

─ Elhagyta a tablettáit, aztán… hát, tudod. Há’ hisz sehol nem vagytok! Milyen az a lakás? Van egy Miklóskátok, meg egy ágyatok. Tudom én, hogy te gyüjtöd titokban a pénzt, de abból még soká lesz jobb.

─ Ja.

─ Ja. És Márta? Még egy gyerek? Oda.

─ Én is ezt mondtam neki. Most akkor mi van? És várjál! ─ emelte fel a kezét, mert Józsibá már szólni készült. ─ Szeretem én azt a Mártát. Hát ott állt előttem úgy, hogy majd nekiestem…

─ Megütni?

─ Dehogy!

─ Mi? Talán meztelen? ─ Józsibá fölpattant és járkálni kezdett. ─ Meztelen adta elő? Meztelenül, hogy közben hátha bekanosodsz?

─ Hát, lényegében… Úgy néz ki, ha utána gondolok.

─ Hát tudod. Az a bugyi, ami nem is bugyi…

─ Olyan volt rajta?

─ Mi az ami nem is bugyi? ─ lépett oda Zsófi néni a kávéval.

─ Bugyi, Zsófi, az egy község. Nem tudtad?

─ Igyad csak jó forrón. Meg ez is itt van ─ tett le két-két szalámis szendvicset. Ecetes uborka is volt rajta. ─ Jocikám, pici csillagocskám, én annyira hülye azér nem vagyok ám.

Miklós megmoshatta az arcát, hogy legyen egy kicsit olyan, mint aki hazulról jön, azután elbúcsúzott. Kiment a Bosnyákra, ivott egy gyömbért, életében először, azután kiállt a 7-es buszhoz, mintha várna valakit. Ez a nap is melegnek indult s így egy fél óra után már túl sok volt. Akkor visszament és vett egy almát. Arra gondolt, hogy ha Márta majd hazajön, neki nem lehet italszaga, mert akkor az a gyönyör, az a drága szőrmók nem veszi komolyan, amit mond. Ebben a pillanatban Bazmeg felesége jött neki vagy 20 kiló paprikával. Azt mondta, kibelezi és elrakja télre töltenivalónak. Jó az télen. Sok krumplival. Soha ennyit nem beszélt sem Miklóssal, sem Mártával.

─ Megmondhatja a férjének ─ mondta Miklós ─, hogy nem haragszom a zsaruk miatt.

─ Nem?

─ Nem, mert tényleg elég vad voltam. De maga tudja, hogy én tűzoltó vagyok és én nem szoktam… mi a Mártával, az a feleségem, nem szoktunk…

─ Persze. Soha nem hallottam én. Még soha nem…

─ Mondja meg a férjének, hogy köszönöm, mert különben ki tudja, mi lett volna. Mondja meg neki.

─ Hogy köszöni? A Ferinek?

─ Azt. Igen. Ha Feri. Elbírja a paprikát?

─ Hát, majhazaérek…

─ Mutassa.

Jó tíz perc múlva hazaértek. Közben nem beszéltek. Bazmeg-Feri gatyában és koszos-fehér trikóban állt a kapuban. Vékony, szőrös combja tövében elől látszott a gatya nyílásán a sárga folt. Miklós arra gondolt, hogy Márta soha, de soha nem engedné őt ilyenben…

─ Na, megjötté bazmeg? ─ Ezt az asszonynak mondta, de azután rámosolygott Miklósra:

─ Hogy egy jó szomszéd mit meg nem tesz. Kösz szépen.

─ Tessék. Fogja meg.

Miklós átadta a Ferinek a zsákot, aki egy kicsit szusszant ettől, de azért elbírta. Bevitte a paprikát. Az asszonnyal már nem is törődött. ─ Na, akkor jónapot.

─ Nahát…

─ Tessék?

─ Csak mondom, hogy nahát akkor köszönöm szépen.

Miklós látta a házban a fehér csipkefüggöny rezdülését és azt a hülyét, aki azt hitte, hogy őt nem látni az utcáról. "Le vagy te szarva" ─ mondta magában Miklós, aztán támadt egy gonosz ötlete.

─ Várjon már! Magát hogy hívják? Én Miklós…

A nő úgy állt meg, mintha visszarántották volna. Miklósra nézett, mintha az éppen bántani akarná.

─ Mer mér kérdezi?

─ Hát miért? Hát csak… hát nem szomszédok vagyunk?

─ A férjemnek mondja meg maga, hogy nem haragszik. Rá! Juci…

─ Mi az, hogy… ja, igen. Jucika. Keziccsókolom. Miklós…

Dél volt. Megint a Bosnyákra ment. Vett egy jól kifőzött csülköt meg egy szelet kenyeret. Mustárt nem kért hozzá. Káposztát sem. Már eljött, száját törölgette, nyálazta, törölte, amikor rájött, hogy nem kért innivalót. Visszalépett a pulthoz.

─ Kólát, ugye?

─ Én azt soha.

─ Na mondja má.

─ Kösz, majd visszajövök.

Nem ment vissza. Megint a 7-esnél kötött ki. Várt. Tanácstalan volt. Eszébe jutott, hogy mi lenne, ha most Juci helyett éppen Mártával találkozna. Elrontaná az egészet. Minden feleslegessé válna. Az egész rendőrség, meg minden. Semmi értelme nem lenne. Otthon kell találkozniuk.

Miklós hagyta múlni az időt. Nem figyelte, hová megy. Ment. Végül egy templom előtt találta magát. A kapu zárva volt.

─ Bocsánat ─ perdült hirtelen egy apáca ─, ha meg akar gyónni, még van húsz perce. Ott. Látja? Ott, oldalt kell bemenni. ─ Meggyónni? ─ Szóval, ha meg akar gyónni. Ja, vagy nem? Miklós bement és leült a leghátsó padba. Negyedórával később nagy zajjal kijött a pap a gyóntatóból. Lehetett hetven éves. Megbotolhatott, vagy mi, mert szörnyű zajt csapott ott a templom csendjében. ─ Gyónni akar? ─ kérdezte suttogva-kiáltva. ─ Nincs mit meggyónnom. Habár, bocsánat! A pap, aki már majdnem megfordult, megállt. ─ Szívesen, jöjjön. ─ Meggyónni?

─ Szóval, ha meg akar gyónni. Ja, vagy nem?

─ Nekem jó… szóval, én nem biztos, hogy gyónnom… hogy van mit meggyónnom.

─ Mindenkinek van. Na, mondja, fiam. Mit kell…

─ Hadd mondjam el, ha még van egy kis ideje.

Miklós elmondott mindent. Mártát, a hazaérkezésüktől egészen a szoba szétveréséig. A pap az egészből csak egyet látott fontosnak:

természetes, hogy Márta ragaszkodik "egy új, drága kis élet" kihordásához, megszüléséhez, hiszen Isten is erre tanít minket. Ez az, amit úgy hívnak: anyának lenni. Miklós hiába firtatta azt, amit Józsibá is disznóságnak tartott: Márta szándékosan eltitkolta a terhességét úgy, hogy azt már sehogy sem lehessen megszakítani.

─ Hát éppen ez az, fiam! Méghogy megszakíttatni egy terhességet. Feleséged már azzal bűnt követett el, hogy tablettákkal próbálta elutasítani Isten gyermekáldását, de a jelek arra mutatnak, hogy végül legalább megjött a józan esze.

─ Mint mondtam, nekünk már van egy gyerekünk…

─ Na és ha száz van? Akkor egy másiknak nincs joga…?

─ Dehát nem a gyerekkel van a baj, pap úr ─ Miklós mintha kissé megemelte volna a hangját ─, hanem hogy túl kicsi a lakásunk. Egy-két évet kellene csak várnunk, aztán már…

─ Hogy maga nem süllyed el, nahát…

Miklós felállt, illendően meghajolt, suttogva megköszönte a pap idejét és elindult kifelé.

─ Harminc Miatyánk!

A pap hangja megcsuklott az erölködéstől. Szerencsére Miklós válaszát már nem hallotta meg: "Igen, na és akkor tán elvetethetnénk?"

A templom hűvöséből kilépett az utcára. Most már igazán meleg volt. Mi a fenét csináljon, amíg Márta hazajön a munkából? Hirtelen megindult az óvoda felé. Meglesi, látja-e Miklóskát. Azt akarta megfejteni, hogy Márta elvitte-e reggel a gyereket. Hamar oda is ért, mert úgy sietett, mintha kergetnék. Ömlött róla a víz. Miklóska kint játszott a többiekkel. De jó lett volna odamenni hozzá. Na, de akkor most haza. Volt nála kulcs, de a szomszéd házához ragasztott egykori nyárikonyha, vagyis az otthonuk elé érve teljesen elképzelhetetlennek tartotta, hogy amikor Márta gyanútlanul belép, ő ott üljön a konyhában vagy a szobában. Inkább kopogott. Nem nyílt ki az ajtó. Megint kopogott. Úgy látszik tehát, hogy Márta ma is elment a munkába. Manikűrös. Kár lenne az aznapi borravalóért. Lenyomta a kilincset. Zárva. Bekopogott a szomszédhoz. Juci nyitott ajtót. Miklós nagyon kedves hangot akart megütni:

─ Jucika, keziccsókolom, ne haragudjanak, de nagyon zavarnék, ha egy kicsit bejönnék magukhoz?

Látta, hogy Feri krumplistésztát eszik egyedül. Most is az a gatya meg trikó volt rajta, ami Miklósnak már reggel sem tetszett. Hozzá még a hagymaszag.

─ Há, mit ász ott bazmeg. Engedd má be a szomszédot!

─ Úgy is meg akartam köszönni a férjének, hogy megmentette a helyzetet tegnap.

Miklós mosolyogni próbált, de nem tudta, sikerült-e.

─ Micsinátam? ─ csodálkozott el Feri.

─ Hát, hogy ha nem hívják ki a rendőrt, tán még csináltam volna valami még hülyébbet.

─ Ja, az? Akkor most nem haragszik érte?

─ Mondom, hogy még örülök is neki. Tegeződjünk. Én Miklós vagyok.

Kezet fogtak. Feri keze szinte vizes volt. És hideg. Hőségben.

─ Juci, tegyé má ki egy tányért…

─ Jaj, köszönöm szépen, de nemrég ettem egy marha nagy csülköt, aztán meleg is van, hát most…

─ Mikó csinász má csülköt, bazmeg? Mindig csak krumpli, meg krumpli így, krumpli úgy. Most is: nem hússal! Tésztával…

─ Jó is az néha ─ próbált segíteni az asszonynak Miklós.

─ Há, ba… néha igen, de nem mindig!

Eltólta maga elől az ételt. ─ Aggyá má egy sört nekünk, Juci! Hallod?

─ Köszönöm, én nem ihatok ─ lódította Miklós.

─ Nem? Hát akkor tegnap?

─ Az a rendőr kapott is a parancsnokától.

─ Mé? Hát aszonta…

─ Azt, de én csak a habot ittam le, mert amikor kinyitottam az üveget, a melegtől kifutott a sör. Akkor kaptam oda a számhoz, de inni már nem volt időm, mert akkor diliztem be ─ és még megtoldotta egy kis eröltetett nevetéssel.

─ Na, de hallod? Juci, te! Én azé iszom!

─ Inkább ennéd meg ami a tányérodon van.

─ Há most mi a gondod, bazmeg? Há rosszul van a füled?
Feri csak nézett. Nem tudta, mi a fenét mondjon. Merthogy "szívesen", azt azért csak nem mondhatja, "máskor is", pláne nem jó, hát, más meg nem jutott akkor az eszébe.
Miklóst az utcán megcsapta a meleg, de legalább ott nem volt az a hagymaszag. Egy pillanatra arra gondolt, hogy ha inna egy olyan felest, az még biztos elmúlna, mire Mártához beszélnie kell. Azt mondta magának mentegetőzve, hogy ezt persze nem gondolta komolyan. Soha nem ivott még mérgében. Egy tűzoltó? Mielőtt tovább indult a bizonytalanba, mert persze semmi terve nem volt, mit tegyen, hát odalépett pici házuk ajtajához és lenyomta a kilincset. A hideg mart bele a szívébe. Az ajtó résnyire kinyílt. Nem volt visszaút. Nem akarta Mártára nyitni az ajtót. Kopogott.

─ Igen.

Márta válaszolt, de nagyon halkan. Miklós csak a még mindig résnyi nyíláson szólt be:

─ Én vagyok, Márta.

Olyan gyengédség fogta el, hogy legszívesebben karjába kapta volna az asszonyt. Kitárta az ajtót. Márta akkor dobta az ágyra a blúzát. Melltartó volt rajta. "Már megint?" Meg egy bő, térdig érő szoknya.

─ Hazahozom Miklóskát, jó?

─ Nem én hívtam a rendőröket. Tudod, hisz itt voltál.

─ Tudom. Bazmegék voltak ─ sóhajtotta Miklós. ─ És persze, hogy itt voltam. Elhozom, jó?

Még mindig nem találkozott a tekintetük. Aztán Márta megállt vele szemben a szoba küszöbén. Melltartó és szoknya. "Ne próbálkozz!" - gondolta Miklós. Pedighát…

─ És hozzál kenyeret is. Adjak pénzt? Jó napom volt ma.

─ Úgy látszik, többet kellene veszekednünk.

Nem értette, hogyan mondhatott ekkora baromságot. Gyorsan hozzátette:

─ Kösz, de van nálam annyi.

Miklós kihátrált és halkan becsukta az ajtót. Nagyot fujt és arra gondolt, ez talán azért nem volt rossz bevezetőnek. Legalább aztán már nem kell az elején kezdeni. Miklóska is itthon lesz, előtte úgysem veszekednek. Legalábbis nagyon nem kellene. ─ Na, minden oké? ─ szólt át a kapujából Feri.

─ Ja. Igen ─ mosolyodott el Miklós. ─ Úgy látszik…

─ Na látod. Nem olyan komoly az ilyesmi. Csak egy kis koccanás, bazmeg…

M.L.