Tarló fölött még búzák sóhaja

kombájnok füstjében lebeg,

de dörög az ég, szakad az éjszaka,

remegő hold arcán villám marta heg.

Jeges szél forróságba mar,

levél szakad, az ág törik,

fellegpapírba holdsugarat csavar

a zivatar, s az Orion könnyezik.

Göncöl szekeréről vágy pereg

kavicsként a Tejút üveg kövén,

rád gondolok, szívem megremeg,

meghalni kéne, csak úgy könnyedén.

Hajnali szél tócsákban szipog,

hol véres fényeit mossa a nap,

felkap az idő s velem munkába robog,

élni kell, fogam ajkamba harap.