megállt a kirakat előtt, mint minden délután, így munkából hazafelé menet, minden nap megnézte a kirakatot, szinte alig változott valami itt, napról-napra ismerősként üdvözölték a kirakott tárgyak, képek, szobrok, csecsebecsék, a megszáradt virágok, de most, most valami mégis megváltozott, nem is vette volna észre, ha nem áll ott, csendben, kicsit szomorúan az a kis törpe, korongtalpán már lecsorbult a fehér festék, ütött-kopott piros sapkája, látszott nagy utat járt be mire ide, a vegyesbolt kirakatába került egy darabig összenéztek, szemtől szembe, cinkosan, vidáman, elme-rengett egy pillanatra, majd hirtelen mozdulattal a boltba lépett, megveszi, az ablakába állítja, igen az ablakba, a fénybe, a virágcserepek mellé...

szimpatikus ez a férfi, engem néz, ez engem néz, ugyan mit gondolhat rólam, szólnom kellene neki, vagy legalább inteni, de jó lenne, már unom ezt az álldogálást, a sok nézegetőt, azt a sok lenéző tekintetet, de ennek van valami a szemében, van valami…

a törpét kérném, ha lehetne, mondta halkan, a boltos táranyílt szemmel, de szótlanul emelte ki a meleg kirakatüveg mögül, kicsit még forgatta a kezében, hétszáz mondta színtelen hangon, s ő fizetett, becsomagoljam, kérdezte, ne nem kell, köszönöm, puhán fogta a kezében, majd a táskája mélyére engedte finoman...

ez megvett, az övé lettem, meg kellene köszönnöm neki, kicsit izgett, mozgott a táska sötétjében, hogy talán észreveszi, legalább, közben mosolygott, öröm töltötte el...

ahogy hazaért az első dolga volt hogy kiemelje a mélységből, az asztalra állította, nézte az ablak-párkányt, a virágokat, jó lesz-e ott, vagy inkább máshova, szeme ide-oda ugrált a szépen berendezett szobában, mi lenne ha a könyvespolcra tenném gondolta, vagy inkább a hálószoba kis asztalára, ahol már ezer kis apró emlék sorakozott...

ő megpróbált körbe nézni lassan, feltűnés nélkül, szeme lassan bejárta a szobát, a hatalmas könyvespolcot, milliónyi apró emlék, ismeretlen füstölök, gyertyák, kristályok, fényképek, ez ő, egy asszonnyal és egy kislánnyal, nagy, hatalmas pálmafa alatt, a család lehet, képekkel teli a fal, a nagyfotel a TV-vel szemben, s az ablakpárkány, igen az jó hely lenne, onnan mindent látni- lehetne...

döntött, marad az ablak, lassan kezébe vette, egy puha ronggyal eltörölte, a színekről lecsúszott a por, a fényes kis test a kézben, milyen törékeny gondolta, majd az ablakhoz lépett, a muskátlik, verbénák mellé állította, majd hátralépve messziről is megnézte, szép volt ez a kis törpe, most nézte meg igazán a szerzeményét, törpe, elgondolkozott, gyermekkora meséinek törpéire gondolt, kellemes bizsergés borzongatta meg, ahogy édesanyja az ágyszélén ülve, ő ujját szopva hallgatta a meséket amiket sosem könyvből olvastak fel neki, kitágult vele a világ, az álmok és fantáziák országa...

szerbusztok virágok köszönt halkan, de azok dölyfösen rá sem néztek...

közben beesteledett, éjszakába váltott, kint a szél fázósan rázta a lombokat, a keleti szél dideregve vágódott a szobába, belekapott a törpe könnyű testébe, az megbillent, hisz könny volt, a lelke szárnyalt, a csend benne hallgatott, a következő szélroham kirántotta, durván, s ő zuhant, hirtelen szédítő sebességgel valami ismeretlen felé, mintha egy halálközeli élmény fehér alagútja szippantaná magába, nem maradt ideje végig gondolni, az oldalára esett...

ez fáj, nagyon fáj, segítség kiáltotta, segítsen valaki, szeretnék újra lábra állni, de a távoli menny-dörgés elnyomta ezt a halk hangot, majd a hirtelen megeredő zápor, a fagyos hideg, vacogott, milyen jó volt az ablakban, milyen jó, így az oldalán fekve, a világ más nézőpontban jelent meg, milyen furcsa minden így, a sáros föld egyre jobban beterítette, mintha a vihar is egyre jobban s egyre erősebben tombolt volna, lassan egyre rosszabbul érezte magát, így mozdulatlan, eltompult, magával vitte az álom a remény felé, hogy megvirrad majd...