lassan, elgondolkozva rótta már órák óta az erdei utat, az őszi délutáni napfény kellemesen melengette a hátát, a csend szinte fájt de jól esett az egész heti zajos lótás-futás után, az enyhe szellő néha a hajába túrt, arra gondolt, hogy van valakije, ez az erdő, a falevelek szinte elmondhatatlan színes áradata, a távolban feltünt tanya, kis folt a messzi szántóföld közepén, kétágú, hagyományos kútjával, s régi, ki nem modható érzések törtek rá...

gyermekkora jutott eszébe, ahogy pár évesen, állandóan mezítláb rohangál a mezőben, bíbic tojást gyüjtögetve, kis faágakkal a kézben, játékpuskaként, elmosolyodott, ahogy az erdőszélen hirtelen lefékezett, akkor nagyon félt még, egyszer bemerészkedett, mélyen, szíve remegett, minden megzörrenő faágban, falevélben félelmetes sárkányokat látott, ahogy így óvakodott előre, egyre beljebb s beljebb, hirtelen két izzó szempár villant rá, megdermedt, ez a sárkány, izzadni kezdett, a szem moccanatlanul figyelte, teste izzadni kezdett a félelemtől, most mi lesz villant fel benne, csak 2 méter, lassan hátrálni kezdett, a sárkány is megmozdult...

ő hirtelen futni kezdett, hátra sem nézve, míg az erdőből ki nem ért, pihegve, lihegve esett szinte be a védelmet nyújtó tanyaudvarra, Terka mama ránézett, mi van gyermekem, mondta áldó, s örökké féltő,
de szeretettel teli hangján, ő nehezen elmondta, hogy találkozott a sárkánnyal, Terka mama nevetett, elmondta, hogy sárkányok nincsenek, de ő csak bizonygatta, nehezen megnyugodott, az udvar védelmében, biztonságban érezte magát...

jóval később férfi bácsi felvilágosította, hogy az csak egy róka, vagy őz talán egy nyúl lehetett, mivel sárkányok pedig nincsenek, sőt rablók  sem, akik a sötét erdő mélyén leselkednek... ezek csak egy gyermeknek mesés álmai, kitágult fantáziája és képzelőereje....

most hogy rá gondolt, már mosolygott, a 'kis róka' jutott eszébe, aki barátkozni akart a Kis Herceggel, ma már tudta, igen csak is így lehetett...

ahogy itt állt most, a ma már düledező kerítésnél, a gazzal benőtt, indákkal átszőtt, kihullott ablakú, de emlékek örök örvényét felidézve, szomorúság fogta el, a szél felerösödött, megnyikordult a zsanérokon a
kiskapu, belépett, érezte hogy be kell lépnie, ahogy a ház felé haladt hirtelen megtorpant, valami furcsa szag csapta meg, de honnan, ekkor látta meg a rókatetemet a ház falától pár lépésre, már kikezdte az idő, de még felismerhető volt, véres, cafatos oldalán golyóütötte seb, kukacok, foszló vöröses színben a bundázat, talán a vadászok elöl bújt el, s nem élte túl, talán ő az a róka aki ide mindörökre viszszatért...

a tanyán túl lévő kocsijából elővette a kislapátot, mindig nála volt, ha elülne a homokon a kocsi, kellhet,
a kút mellé gödröt ásott, megizzadt, a kemény, tarackos föld feltörte a kezét, majd eltemette...

az alkonyati est így zuhant rá, felgyújtotta a reflektorokat, irány a köves út, arra gondolt, hogy neki vannak barátai, szerettei, most hazaér, szó nélkül átöleli a feleségét, szeme kicsit könnybelábad, halkan azt fogja mondani, voltam odakint..

ő majd nem szól semmit, csak átöleli, már tudja, mert már megszelídítették