Európa furcsa homokóra,
apró hazám fenn, s népét szórja,
fogy a nemzet, napról napra pereg,
míg egyszer majd üres lesz az üveg.
De még így is, megfogyva, megtörve,
a nép rongyba’, atyáink öltönybe’,
egymás torkán feszül kapzsi kezünk,
s nem vesszük észre, hogy elsüllyedünk.
Szakadunk jobbra, szakadunk balra,
hát nem egyek vagyunk, mondd, te balga?
Mi lehet szentebb, mint magyarságunk,
mért jó az nekünk, hogy mindig csak fájjunk?
Háború van, cseles, fegyvertelen,
nem török dúl most a végeken,
az ellen benn, sok hazug magyar,
ki hatalmat, pénzt, és mindent akar.
Ellen kinn is, a határok mögött,
kezét dörzsöli, egységünk törött,
és beszivárognak a szép eszmén,
Jézus szeretet ott fenn keresztjén.
Mi segítünk a leendő gyilkoson,
ki majd este házunkba oson,
lányaink gyalázza, vérünk veszi,
mert előbb vagy utóbb, majd ezt teszi.
Hogy ne így legyen, a szó már kevés,
nem segít táltos, sem a révedés,
törvény kell, igazságos és kemény,
mert árnyék ellen nem jó csak a fény.
Ki öl, haljon, de kapjon bitófát,
ki eladja, meglopja a szent hazát,
én ne nézzük soha szemlesütve,
aki aljas, azt mindenki üsse!
De mit sem ér a törvény, a jog
ha a nép csak sír, folyton nyafog,
ha sarkára nem áll csak hagyja,
hogy jövőjét lopja e hazug banda! |