[ Kezdőlap ][ Házirend ][ Blog ][ Irodalom Klub ][ Minden Ami Irodalom ][ Olvasóterem ][ Képtár ][ Műterem ][ Fórum ]
Hoppá !!!

Kedvenc versek
a You Tube-on
Tedd fel a kedvenceidet.




Ellenőrizd a helyesírást,
ha nem vagy biztos benne!




Tagjaink könyveit itt rendelheted meg



Fullextra Arcképtár


Küzdőtér

Szia, Anonymous
Felhasználónév
Jelszó


Regisztráció
Legújabb:
: MLilith
Új ma: 0
Új tegnap: 0
Összes tag: 9161

Most jelen:
Látogató: 346
Tag: 1
Rejtve: 0
Összesen: 347

Jelen:
Tagi infók a_leb Küldhetsz neki privát üzenetet a_leb a_leb


Üzenőfal
Arhívum   

Csak regisztrált felhasználók üzenhetnek. Lépj be vagy regisztrálj.

Szolgáltatások
· Home
· Arhívum
· Bloglista
· Fórumok
· Help
· Hír, cikk beküldő
· Irodalom
· Irodalom Klub friss
· Journal
· Keresés
· KIRAKAT
· Kirakat Archivum
· Magazin
· Mazsolázó
· Mazsolázó Archivum
· Mazsolázó beküldő
· Minden Ami Irodalom
· Mindenkinek van saját hangja
· Műterem
· Nyomtatási nézet
· Olvasóterem
· Partneroldalak
· Privát üzenetek
· Személyes terület
· Témák, rovatok
· Üzenőfal
· Összesítő

cheap cigarettes sorry.
Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja!


Amatőr Irodalmárok Klubja!
[ Amatőr Irodalmárok főoldala. | Regisztrálj! ]

Csatlakozz te is közénk! A tagjainknak lehetősége van saját írásaikat publikálni, és a többiekéhez hozzászólni.

Rohad el Rostock!
-: obbb
Ideje:: 11-01-2016 @ 09:38 am

A hajnal még csak nem is csiklandozza az éjszaka lábát, amikor már készülődni kezdünk. Munkakezdés négykor. A panelrengeteg közepén, egy ötödik emeleti lakásban beletörődött arcokat látok magam körül. Ki kávéval, ki cigivel, ki mindkettővel a kezében, fásultan bambul maga elé. Gondolataik talán otthon, a családjuknál jár, vagy már a betongyárban, de az is lehet, hogy nincsenek is nekik.
Hiszen ahogyan telnek a hetek, nekem sincsenek, a család egyre távolabbi emlékfoszlány, mintha ez előtt nem is éltél volna. A munka kitölti mindennapjaid, letompít, csak ez van: a betongyár. A süvítő vasgép, a vibrátor mindent remegtető hangja és a daruk állandó dudája. Amit csak néha tör meg a csend, például ha macskát fog a vasgép, és Gazsó leállítja. Ekkor az egész sor beáll.
Jóleső érzés, ha elcsendesül a gyár, mégsem a megnyugvást hozza magával, hanem abban a pillanatban beugrik, hogy a tíz órás műszak legalább egy órával tolódik. Mindenki rohan a vasgéphez, hogy minél előbb kiszedjük azt a kurva macskát, és újraindítsuk a rendszert. Ha sikerül is, utána a gép sokáig hajlott vasakat dobál a palettára. Amiket kétszer annyit kell igazítani, hogy normálisan álljanak. Pár napja is fogott macskát, háromszoris, plusz az egyik daru megállt, és két órán át szerelték, ezért tizenhat órás lett a munkanap. Este alig bírtuk felvonszolni magunkat a liftnélküli ötödikre. Maradt pár óra a napból főzni, enni, fürödni, aludni.
Persze ez nem egyedi eset, rendszeresen beüt a krach, amit itt störungnak hívnak, és a nem fizetem ki kategóriába tartozik.
Emlékszem az első napomra. Én egy ilyen störungos napon kezdtem, hajnal négytől este hétig dolgoztunk. Tehát már másnap reggelre én is beálltam a betongyári zombik bamba képű seregébe, amikor gondolatok nélkül az erkélyen pöfékeltem a reggeli cigimet.
Igazság szerint, ha magunkhoz térünk, onnantól már csak a Laciféle – ő a helyi főnök – szent harmincasság lebeg a szemünk előtt: azaz harminc palettának meg kell lennie minden egyes nap. Ha vízözön árasztja el a csarnokot, vagy ha tűzvész pusztít odabent, akkor is meg kell legyen az a tetves harminc paletta. Lelki szemeimmel látom, amint a csarnokban áll a derékig érő víz, és a tetejére gyűlt olaj lángokra kap, ennek ellenére mi csak nyomjuk befelé a palettákat. Hiszen a harmincnak meg kell lennie. Pedig már úgy hat paletta környékén mindenki az első holtpont környékén jár, amikor még nagyon messze van az egyetlen kajaidő, ami délután félegykor van. Zsoltika, a betonos, ha látja, hogy kezdek szétesni, megfeszíti hasa előtt a kitetovált, izmos alkarját, és felém üvölt: Bodooor, érzed már a kííínt?
És én érzem. Bármelyik állásban is dolgozom éppen.

2014. 7. 17.

Itthon vagyok, vettem pár sört, iszogatom, és csaponganak a gondolataim.
Doki villan be. Mentőorvosnak készült, de a rostocki betongyárban kötött ki. Se jövőképe, se foga nincs már, csak több levélnyi Xanaxa. Melóban még egy pillanatnyi időre nem áll meg. Tíz-tizenegy óra elteltével is rohamléptekben, hármasával hordja a nyolcméteres tregéket. Én addigra már egyel is úgy tekergek, mint a helikopter rotorja.
Laci múltkor rám szólt olyan huszonöt paletta környékén, hogy szaladjak már át kettővel a túloldalra. Mondtam neki, te hülye vagy, eggyel sem nagyon tudok már átsétálni, nemhogy kettővel szaladni. Kinevetetett, és átszaladt azzal a kettővel. Egyszer megkérdeztem tőle, nem ehetnénk-e mondjuk úgy kilenc óra tájékán. Az válaszolta, hogy egyél otthon. Fasza gyerek. Ki a bánat tud leerőltetni pár falatot a torkán hajnal háromkor?
Mivel csak bölcsésznek készültem valamikor, sikerült megfejtenem a kihajtották belőle a szart is mondás eredetét. Szerintem minden bevitt táplálékot feldolgoz a szervezet, és nem tud ezért szarni az, akiből kihajtották a szart is. Amikor Sacának, a zsalusnak ezt kifejtettem, azt mondta, igazam lehet, mert már két napja nem tud tojni.
Vele nem indultunk túl jól. Ő olyan helyi bazdmeg csávó féle. Előszeretettel ujjazza seggbe azt, aki lehajol, és itt állandóan hajolgatni kell. Bár többen belemennek ebbe a játékba, én elmagyaráztam nekik, ez sérti az önérzetem, és nem szeretnék úgy dolgozni, hogy közben féltem a picsám. Saca kivételével megértették. Azt mondta, megszokom majd idővel. A kezem ügyébe eső nyolcas spiccvasat a gyomrához nyomtam, és közöltem, hogy akkor ezt áttolom rajta. Azóta jól elvagyunk egymással.
Ahogyan Lacival is, aki az első napom után azt mondta másnap, hogy áttesz egy pihentetőbb állásba. Nem teszel engem máshova, mondtam, otthagytam, és beálltam az előző napi állásomba.
Azt hiszem, ez a két történés elég volt ahhoz, hogy befogadjanak.

2014. 7.20.

Legalább ötvenszer, ha nem többször megfogadtam, hogy a büdös életben nem megyek vissza a betongyárba. Most mégis a cuccaimat pakolom a kocsi csomagtartójába. Körülbelül tizenkét-tizennégy órás út áll előttem.
Az úton végig dög meleg volt, mégsem az viselt meg igazán, hanem a tudat, hogy újabb öt hét vár rám egy olyan helyen, amihez semmi közöm. Egyetlen vigaszom, a két lányom, akiket magammal viszek, hogy megmártózzanak a Balti-tengerben. Igaz, nem tudom, hol fognak aludni, de ha minden jól megy, a másik melósszállón csak hárman vannak: Gazsó, Doki meg Imi.
Szóval, csak rávitt a kényszer, hogy egy kis időt még eltöltsek a betongyárban.
A fiúk Spártának nevezik. A cég németországi gyárai közül a legkeményebbnek tartják. Büszkék rá, hogy itt dolgoznak. Az a gond, lassan egy kicsit én is az vagyok, pedig próbálom elhessegetni ezt az érzést. Mire legyek büszke? Arra, hogy ebben a gyárban nincsen két műszak, és ezért bármennyi időt bent tölthetünk, csak meglegyen az az átkozott harminc paletta? Vagy arra, hogy itt mindenki megtanult látszólag fáradság, fájdalom, zokszó és minden egyéb nélkül létezni?
Annyira meggyűlöltem a harmincas számot, hogy a következő munkahelyemen csak akkor írok alá, ha garantálják nekem a szabadnapot minden hónap harmincadikára.
A kiszedő állásban ott ékeskedik egy fatáblán piros nagybetűkkel a darus neve: SPÁRTAI BULLDOG. Belelovallják, belekényszerítik magukat egy önsanyargató, embert próbáló munkatempóba. Közben lesik az újakat, hátha sunnyog valaki, és azonnal kivetik maguk közül. János velem együtt kezdett, de már két nap múlva csomagolhatott. Már korán megérezte a „kííínt”.
Én maradhattam. Nem hiszem, hogy azért, mert olyan baromira bírom a melót. Inkább, mert úgy voltam vele, ha láttam, hogy röhögnek rajtam, mert majd összeesem, akkor sem álltam meg. Nem én. Ezt az örömet nem adtam meg.
Mikor eljöttem egy hete, senki nem tudta, visszajövök-e még valaha. Még én sem.
Furcsa volt a búcsú, a spártaiak mindegyike visszavárt. Gondolkodtam a miérteken, és rájöttem: más vagyok. Ez pedig kizökkentette őket a mindennapjaik monotonságából. Ezelőtt egyikük sem vallotta volna be, hogy a teljesítőképességének a végén jár és hullafáradt. De amióta látják, a taknyomon csúszva is azon vagyok én is, hogy beverjük azt a szutykos harminc palettát, és közben ki merem mondani, hogy ez mennyire kicsinál, már ők is be merik vallani, hogy elfáradnak, és holtpontokon esnek át. Sőt felvillanyozza őket, mint például Dokit. Aki egy megingásában közölte, átesett egy holtponton. Mire mondtam neki, jó neked, én már vagy ötön estem át. Zsoltika zombiarca is megélénkül, amikor a környékemen jár. Vagy a Ha Konc Zsuszával járhatnék egyszer című, Cseh Tamás számot énekli – amit párszor az egyik hétvégén játszottam le nekik –, vagy megnyugtat, hogy már ő is teljesen lemerült. Bodooor, húzd ki magad! Ne lássák, hogy oda vagy. Összeesni majd ott hátul, a paletták mögött ess! Én is ott szoktam, mondta a minap.
Spártában nem volt eddig fáradt, kimerült ember, legalábbis az önérzetük nem engedte, hogy kimondják, pedig az arcokon én láttam. Most már felvállalják nyíltan, szégyenérzet nélkül, hogy ők is érzik a kínt.

2014. 7. 24. Asztali áldás

Emlékszem, mennyire felpezsdült a szállás, amikor megérkeztem a lányokkal. Lola tizenkilenc éves, Lili pedig tizenhét. Ezen a szálláson csak egyszer-kétszer voltam eddig meglátogatni a srácokat. Ez is az ötödiken van, és itt sincs lift. Valamivel kisebb, mint a miénk, két szobás, plusz nappalis. Egyik szobában Gazsó alszik Márkkal, a másikban Imi, a nappaliban pedig Doki. Márk hazament egy hétre, ezért vannak most csak hárman a szálláson.
Elég korán kiértünk. Vasárnap reggel hétkor indultunk, és este félnyolckor nyomtam meg a kapucsengőt. Meglepődtek, amikor a lányokkal és cuccaikkal megtelítettük az előszobát.
Megkértem Gazsót, költözzön már át egy vagy két hétre Imihez. Zokszó nélkül áthordta a cuccait. Amire mi kipakoltunk, ők hárman már az erkélyen cigiztek, közben sutyorogtak. Amikor kiléptem hozzájuk, csend lett, és vigyor ült ki az arcukra. Még csak gondolatban se próbáljátok meg, jelentettem ki. Mire úgy röhögtek, hogy majd kiestek az erkélyről.
Az egészben az a vicc, hogy Laci szegről-végről rokonom, és családostul van kint már pár éve. Erre a hétre ő is hazament a kisebbik lányával, de a felesége, Ancika és a nagyobbik lánya kint maradt. Felhívtam Ancikát még otthonról, hogy kivinném a csajokat egy-kéthétre, elalhatnának-e addig náluk. Csak hebegett-habogott, majd közölte, éppen nem alkalmas, mert hétközben dolgozik, és amíg Laci nincs ott, szeretné kifesteni a hálószobákat, majd máskor. Nem erőltettem tovább, inkább elköszöntem.
Mikor a lányoknak elmondtam, mire jutottunk, legörbült a szájjal mentek a szobáikba, hogy kipakolják a már félig rakott bőröndjeiket. Ekkor úgy döntöttem, mert talán többé nem lesz alkalmuk eljutni Rostockba, hogy csak beültetem őket a kocsiba. Lesz, ami lesz.
Itt a szállón a rokonokkal ellentétben a srácok kezüket-lábukat törve igyekeznek a lányok kedvébe járni. Miután kiröhögték magukat az erkélyen, szinte futva indultak meg, mert eszükbe jutott pár földre dobott szennyes, el nem mosogatott tányér, és hasonló apróságok. Előkerült az ebédre elkészített töltött káposzta, ferdinánd, és a fene tudja, honnan – itt mindenki sört iszik –, még üdítőt is varázsoltak az asztalra.
A lányok meghálálták. Amikor hétfőn este hatkor hazavonszoltuk magunkat, kiglancolt konyha és makaróni várt minket. Nagy szó ám az ilyen! Mert csak hétvégén szoktunk főzni. Hétköznapokon nincs rá energiánk, beéri mindenki valamilyen mirelit szarral vagy bármivel, aztán fürdés és alvás.
Faggattuk őket kaja közben, hogy merre jártak.
Kiderült, semerre. Ancikáék nem adták kölcsön nekik a bicikliket, mert féltik azokat. A fiúk jobban felháborodtok, mint a lányaim. Imi mondta, van neki egy a pincében, az éjszakai Ikeában vette. Lili kikerekedett szemmel kérdezte, hogy loptad? Imi nevetet, nem, ki volt dobva, és elhoztam. A lányoknak annyira megtetszett ez az éjszakai Ikeázás, hogy könyörögtek a fiúknak, hogy vigyék majd el őket is egy ilyen guberálós körútra. Megígérték nekik, hogy lesz rá alkalom.
Gazsó felhívta Tamást, egy tizennégy éve munkanélküli segélyen itt élő magyart, hogy Bodornak kijöttek a lányai, és nem tud-e még egy biciklit szerezni nekik. Neki van kettő, de egyik sem működik, menjünk át, mondta Tamás, és a kettőből szereljünk össze egyet.
Este tízkor, amikor normálisan már régen alszunk, egy tizenkettedik emeli lakásban nyerget szereltünk, kompresszorral kerekeket fújtunk, égőket cseréltünk, miközben az Aranyeső hulljon rátok-ot hallgattuk. Másnaptól a lányok járhatták a tengerpartot, a boltokat és a belvárost.
Szerdán közölték velünk, hogy pénteken nem lesz munka, mert felverik a csarnok előtti placcot, és kicserélik a betont. Ezért nem tudjuk kirakni a legyártott elemeket. Doki kikérdezte a lányokat, mit szeretnének enni, mert azt csütörtök este megfőzi nekik. Imi a sörtöt (így becézik itt a sört) állja, mert aznap lesz harminchat éves.
Születésnapjára a lányok kisuvickolták az egész lakást, amin teljesen meghatódott. Még jobban, amikor a Boldog születésnapot énekelve behozták a tortát, amit sütöttek, és aminek a tetejére kiwi karikákból kirakták a harminchatot.
Az este további részében főztünk, mulacskáztunk. Körülbelül tízkor terített Doki. A fal mellől elhúzta a konyhaasztalt középre, összeszedte a lakásban található székeket. Pont meglett hat darab. Az egyik asztalfőn Doki, a másikon én, Lili Lolával, Imi Gazsóval szemben foglalt helyet. Az asztal közepén brassói aprópecsenye, sült kockakrumpli és a torta. Valamiért az villant be, hogy jó lenne egy asztali áldás, pedig nem vagyok vallásos, és a lányaim sem, sőt tudtommal a fiúk sem. Amikor felvetettem, Doki elvállalta:
„Köszönjük, hogy ételt és italt adtál. Hogy barátokkal ülhetjük körbe ezt az asztalt. Reménykedünk, hogy sokszor üljük még körbe. Örülünk, és nem felejtjük el soha, hogy összehozott minket itt a sors.
Ámen.”

2014. 8. 17.
Rohad el Rostock (a kezdet)

Mennyit? kérdeztem Karcsitól, aki a mellettem levő állásban zsaluzott Sacával. Holnaptól harminchatot, és csak norvég dekét. Három napig. Most mondta Laci, válaszolta Karcsi. Abba beledöglünk.
Rohad el!
Mi is az a kín?
Az utolsó hétig azt hittem, már tudom. Hiszen rengetegszer kérdezték tőlem a többiek: Bodooor, érzed már a kííínt? Amire nyugodt szívvel válaszoltam, hogy igen, érzem már. Pedig addig csak a farvizén lavírozgattam. Viszont a mögöttem levő héten eljutottam az igazi kín megismeréséig.
Amikor már nem érzel fájdalmat, sem fizikait, sem lelkit. Nem égnek a víz- és vérhólyagok, és nem érzed a tonnákat, amiket megmozgatsz. Elmúlik az minden porcikádat sanyargató izomláz, ami olyan helyen is megtámad, ahol nem is gondoltad volna, hogy van izmod. Amikor már nem gyötörnek gondolatok. Nincs már jelen még emlékfoszlányként sem a családod. Nincsenek számláid, hiteleid, gondjaid. Nincs múltad, se jövőd, jelened. Már a peletta sincs, amit éppen takarítasz.
Na, ekkor megérezted az igazi kínt. Amikor már egy vállrándításra sem méltatod a tényt, hogy pár harminc kilós fémzsalut rossz helyre pakolsz, és rakhatod át. Vagy le sem szarod, ha a műanyagzsalu visszarepül és gyomron vág, mert rosszul dobod. Ha megkérdezik: Mi van veled?
Semmi? Csak ennyit válaszolsz: Elvesztettük Bodort. De ezt nem is te válaszolod, hanem már egy másik lény.
Na, igen, ekkor ott van veled a kín, körbevett, magához ölelt.
A srácok már megérezték, ez ült ki és ezt láttam az arcukon, és idekerülésem ebből a zombi állapotból zökkente ki őket.
Esténként sokszor felemlegették az ominózus, harminchat palettás napjukat. Pedig már a harminc is amolyan fizikai és lélektani határ. Ha végre elérünk az utolsó hatos rakatig, és letoljuk róla a szárítósátrat, mindenki megkönnyebbül pár pillanatra. Néha menetközben elvesztjük a fonalat, és nem tudjuk, hányadiknál tartunk. De ilyenkor szájról szájra jár: Már csak hat! Pedig messze még a das Ende der Arbeit! Fáradtak vagyunk, csak a hatról való visszaszámlálás tartja bennünk a lelket. Egyre nyögvenyelősebben fogynak a paletták. Van, hogy óránként csak kettő megy be a betonozó gép alá. Valahogy azét az utolsó is csak oda ér. Már rázza! Üvöltik inenn-onnan, mintha a többiek nem hallanák a vibrátor mindent kitöltő hangját, és nem éreznék talpuk alatt a rezonálást. Persze ezzel még nincs vége. A sornak feltöltve kell várnia a holnapot. A leszedős leszedi és takarítós letakarítja a sajátját. Ahogyan a két zsalus is bezsaluzza, és a két vasas is bevasalja a magáét. A trégevágó is vágja tovább másnapra a trégéket. Ha mindez megvan, akkor mint egykor Golgotán, itt is jöhetnek az utolsó szögek takarítás és betongép-mosás formájában.
Ezt fejelték meg két hónappal ezelőtt azzal, hogy ráhúztak még hatot. Mivel csak harminchat paletta van, este le kellett húzni a sort. Ami másnap visszaüt, mert reggel pedig fel kellett tölteni.
Eddig csak legenda szinten ismertem a harminchatot. De utolsó hetem hétfőjén a zsalusállásból átüvöltötte Karcsi, hogy holnaptól három napig harminchatot kell. Ráadásul norvég dekét, ami nem német szabvány. Ezért mind a két oldalon a paletta teljes hosszában fémzsalut kell felhelyezni, ha osztottak az elemek, akkor középen is kétsorosan. Ez palettánként akár plusz hatszáz kilónyi többletsúlyt jelent a két zsalusnak zsaluzáskor, és ugyanennyit az egy szem takarítósnak takarításkor. Vagyis napvégére csak fémzsaluból összejöhet plusz (plusz, mert nincsenek beleszámolva a keresztben elhelyezett műanyagzsaluk és a fixáló-mágnesek) tíz-húsz tonna, amit kézi erővel kell megmozgatnia egy embernek. Természetesen a héten én voltam az az egy szem takarítós.
És megéreztem az igazi kínt.

Rohad el rostock (a vég)

Két hete még ott voltak a lányaim, és nekik köszönhetően vidáman teltek a napjaink, legalábbis a munkaidőn kívüliek. De melóban is egyre jobban összekovácsolódtunk. Amint valakinek kész lett a palettája, rohant a másikhoz segíteni, hogy levegyen annak a válláról egy kevés terhet, valamint így számunkra értékes időt faragtunk le a munkaidőből. Anyagi helyzetünket pedig feldobták a mellénk beköltöző románok. Füvet akartak venni tőlünk. Azzal ugyan nem szolgálhattunk, de Doki készletéből rájuk sóztunk pár Xanaxszot tíz Euróért. Amikor pedig panaszkodtak, hogy nem volt elég hatásos, kaptak egy újabb tízesért hozzá egy-egy Rivotrillt és Andaxszint is. Mondtuk nekik, hogy ne egyszerre szedjék be mindet. Persze nem hallgattak ránk. Hajnalban rendőrök hozták haza őket. Azt sem tudták, merre jártak. Négy óra kiesett az életükből. Másnaptól már csak Rivotrillt vettek, darabját két Euróért. Nálunk meg a pénzükből rekeszszámra állt a sör.
Az utolsó hétvégére és hétre elég szomorkásan fordultunk rá. A lányaim pénteken hazautaztak, a románok elköltöztek. Az idecsempészett élet elillant, és hétfőre már csak azok a kurva paletták maradtak, és keddtől még többen lettek.
Kedd reggel, amikor már tudtuk, hogy harminchat palettás napok várnak ránk. Doki odaszólt Jocinak, hogy fogja meg a sort. Mire ő lelkesen bólogatott. Majd szájról szájra járt: fogjátok vissza a sort! Csak Lacihoz és a két talpnyalójához nem jutott el a hír. Látszólag mindenki ugyanúgy hajtott, mint általában, de valójában álpörgést műveltünk. Megszakadtunk úgy, hogy közben nem haladtuk. Lefejtettem hat mágnest, de kettőt-hármat azokból visszadobtam a palettára. A fémzsalukat rosszhelyre pakoltam, így újra meg kellett fogjam azokat, a műanyagokat is rendre rossz helyre reptettem.
Mellettem Karcsi hármas távtartók helyett kettőfeleseket rakott fel, majd leszedte azokat, és újakat vágott helyettük. Sacának már habzott a szája, mert Karcsi mindent rohamléptekben csinálta ugyan, de szarul, és kezdhették előröl a zsaluzást.
Karcsi darus, és csak szopatásból rakta be Laci zsaluzni, hogy kicsinálja, és önként számoljon le. Mivel életében nem zsaluzott, nem volt nehéz neki teljes odaadással tökéletesen félremenni. Mennyi? Nyolcvankilenc? Kérdezte Sacát. Aki önkívületben üvöltötte, hogy nézze meg a rajzot. Mire Karcsi halál nyugodtan csak annyit válaszolt, hogy nem egyszerűbb, ha megmondod. Hagyd a francba, fújd be inkább olajjal a palettát! Ordította Saca. Persze Karcsi a fél liter helyett vagy kettőt szórt a palettára. Még csak keddet írtunk, de Saca ősz hajszálai szaporodni látszottak.
Gazsónak köszönhetően a trégevágó és a vasgép is a szokásosnál többször fagyott le. Ami Dokit és Jocit, azaz a vasasokat nem zavarta, ha kellett, a vasgép alatt szereltek. Igaz kétszer annyi kengyelt és spiccvasat vertek bele, mint amit a rajz előírt, de egy pillanatra sem álltak meg. Szóval külső szemnek iszonyatos pörgésben voltunk, de a paletták a szokottnál lassabban kerültek a betonozó alá.
Este hatra még csak huszonhatnál tartottunk. Már Laci is beállt, hajtott, mint a megveszekedett istennyila. Rohangált a vasszerelésből a zsalusokhoz, sőt még nálam is besegített takarítani. Tízre lehúztuk a sort, és meglett a harminchat paletta, Laci pedig ki volt, akár egy kivert kutya. Nem mertünk nyíltan a képébe röhögni, de ha bárkivel összenéztünk, alig bírtuk visszafogni a feltörni vágyó jókedvünket. Ami kicsit megcsappant, amikor Laci közölte, hogy tizenkét óránál többet nem tud beírni a napra, mert annyiba bele kellett volna férjen a harminchat. Bolt már nem volt nyitva, ezért négyen egy Döneresbe mentünk vacsorázni. Ott Karcsi kijelentette, holnap közli Lacival, hogy ő felmond, és a hétvégén hazamegy. Rohad el Rostock!
Mondtuk neki, hogy ne basszon már ki velünk. Mert ha ezt Laci meghallja, akkor valamelyikünket visszatartja, és a héten Doki, Gazsó meg én mennénk haza. Várjon már a bejelentéssel péntekig, akkor talán már nem lesz pofája az mondani, hogy valamelyikünknek maradnia kell, mert te hazamész. Különben nekem mindegy, tettem hozzá, mert én mindenképpen hazamegyek, és fix, hogy nem is jövök vissza. Rohad el az egész! Doki és Gazsó lekezelően legyintettek, ezt mondod már amióta kijöttél, és még mindig itt vagy. Ekkor én intettem le őket, hogy ez már végleges, megbeszéltem a családdal is, inkább legyen kisebb a kenyér, de együtt leszünk. Na, ezt megünnepeljük, mondta Karcsi, van még pálinkám meg sörtötöm, átviszem, és nálatok alszom.
Otthon Márkot kirugdostuk az ágyból, hogy ne aludjon, mert búcsú buli van. Egy felé feljöttek a szomszédok, mert nem élvezték a kör közepén állok, majd egyszer odébbállok, rám többé nem találtok rosszak-ot. Elcsendesedtünk, de a sérelmeink taglalása még háromig eltartott. Ezalatt kiderült, hogy Doki és Gazsó is mindenképpen haza akar jutni a hétvégén, mert az otthon lévő Imi előkészítette a terepet, és egy másik cégnél tárt karokkal várják őket, ahol sokkal emberségesebb körülményeket, és korrektül beírt óraszámot ígérnek. Az is kiderült, hogy a vasas Jocika is megy velük. Márk ekkor az érzelmeknek és a pálinkának hatására sírva kérte Karcsit, hadd üljön be ő is majd pénteken a kocsijába, mert mit kezd itt nélkülünk.
Az otthonlévőkkel és a főnökkel számolt tizenegy fős Rostocki csapat elméletben hajnalra négyre apadt. Így a szerdai harminchat palettának a nyolcból – Laci a kilencedik – két elkötelezett, öt másnapos és abszolút érdektelen, és egy simán csak érdektelen melós állt neki.
A lepukkant, lábszagú öltözőben a hányinger kerülgetett. Azon gondolkoztam, hogy a faszomat se érdekli ez az egész. Itt kellene hagyni, vissza kellene menni a szállóra, dögölni egy kicsit, majd elfarolni a picsába, és elfelejteni ezt az egészet, úgy ahogy van. Körbenéztem, láttam, hogy a többiek is hasonló állapotban rángatják magukra az olajtól, portól büdös ruhát. Hagyjuk a faszba az egészet, Doki, poroljunk innen! Mondtam. Nem úgy van az, Kicsi, most basszunk az orruk alá! Beverjük kilenc óra alatt. Tolni kell neki gyerekek! Nézett körbe. Hadd lássák, kiket veszítettek! Hadd hugyozzanak vért majd az újakkal tizenhat-tizennyolc órában tizennyolc-huszonnégy palettáért. Igaza van, gondoltam, és elindultam a rohadt gyár belsejébe.
Minden mindegy alapon kezdtem bele. Leszartam, hogy fáj. Méterekről dobtam a fémzsalukat, négyesével hordtam a mágneseket, a paletta mellől reptettem a műanyagzsalukat. Ha visszaütött, csak röhögtem. Két kaparóval és két seprűvel toltam le a ganét a palettáról. Ha végeztem, rohantam zsaluzni. A távtartókat kettesével vágtam, amint kész volt, máris olajjal spricceltem a palettát, hadd menjen tovább. De nem csak én, mindenki az utolsó erőtartalékait bevetve küzdött. Amint kész lett a zsalu, már a vasnál tobzódtunk. Úgy kopogtak a paletta túloldalán a spiccvasak, mintha jégeső verné. Rohad el, toljuk neki gyerekek! Ha valakinek a tekintetét elcsíptem, ezt láttam.
Laci elégedett vigyorral az arcán jár-kelt, hiszen délre húsznál tartottunk Ne kajáljuk csak tíz percet, mondta, hátha lesz störung a délután.
Csak a két pincsikutyája és én mentünk fel a kajáldába. Laci megkérdezte, hogy miért nem jönnek enni a többiek, talán már nincs pénzük kajára?
Mondtam, hogy ennyi idő nem elég nekik emészteni. Csak vállat vont, és azt mondta, hogy el kell dönteni mindenkinek, mi a fontos. Zsoltika is inkább a válást választotta, mert a munka és a biztos jövedelem mindennél többet ér.
Bazd meg Laci, majd rá jössz! Tudtam, hogy ő is szopóágra kerül, mert otthagyjuk az egészet heten, és fuccs a prémiumnak, amit harminc paletta után kap. Rohad el az egész, megmutatjuk, hogy harminchat is belefér tíz órába. De aztán elmegyünk, és utána mutassa meg nélkülünk is.
Kaja után visszaütött a délelőtti megveszekedett hajtás. A pár perc pihenő csak arra volt elég, hogy a bemelegedett izomzatok kihűljenek. Totyogva vettem fel újra a pozíciómat, a vállam és a könyököm bénán csüngött, alig bírtam mozdítani azokat. Vagy fél órának kellett eltelnie, mire már nem fogvicsorgatva emeltem fel a zsalukat. Átestem a holtponton, állapítottam meg. De arra már nem volt erőm, hogy a zsalusoknál is besegítsek, mint délelőtt. A saját palettámmal birkóztam. Nem repültek már a zsaluk, hanem csak velem együtt vánszorogtak a helyükre. Elmúlt a győzni akarás, a túlélni vágyás vette át a szerepét. Körbenéztem, és megrettentem, mert csupa olyan merev, fásult, beletörődött arcot láttam magam körül, mint hónapokkal ezelőtt, amikor ideérkeztem. Az azóta megismert és élettel telt vonások eltűntek. Ez még jobban magam alá nyomott, nem törődtem már semmivel csak a palettámmal. Később már azzal sem. Zombiként tettem a dolgom, megszűnt körülöttem minden és mindenki. Észre sem vettem, hogy az utolsó paletta került elém. Doki jött oda szólni, a feje olajos kosztól feketéllett, vonásai öregebbnek mutatták koránál, testtartása görnyedt volt, de a szeme élt. Mi van veled, Kicsi? Semmi? Elvesztettünk? Kérdezte. Igen, elvesztettük Bodort, válaszoltam.
Ötre késszen lett a harminchat paletta. Csütörtökön nem kellett csak harmincat betonozni, mert annyira megtelítettük a placcot, hogy nem győzték a kamionok elhordani. Takarítani azért még harminchat maradt, hogy a sor fel legyen töltve, de a fiúk segítettek. Így is tovább tartott, mint az előző nap harminchatja. Azt az időt valószínűleg nem lehet überelni.
Pénteken munka után Karcsi felmondott. Doki, Gazsó és én azzal a meggyőződéssel indultunk haza, hogy többé nem lát minket Rostock. Márk még csak annyit sem mondott Lacinak, hogy bakfitty, hanem egyszerűen összepakolt, és beszállt Karcsi kocsijába. Rohad el Rostock!




Utoljára változtatva 11-02-2016 @ 07:41 pm


Hozzászólás írása
Hozzászólás írása
További
További
Irodalmár profil
Irodalmár profil
Üzenet küldés
Üzenet küldés

Posted Comments

Hozzászóló: fényesi
(Ideje: 11-03-2016 @ 10:40 am)

Comment: Elolvastam, és nem bántam meg! Remek szociofilm! Üdv. fTJ


Hozzászóló: obbb
(Ideje: 11-03-2016 @ 03:46 pm)

Comment: Szia Fényesi! Tudom, hogy netes a olvasáshoz ez már olyan terjedelem, amit kevesen vagy egyáltalán nem olvasnak végig. Ezért nagyon örülök, hogy végig olvastad, és ezáltal betekintést nyújthattam a kint dolgozók mindennapjaiba. Köszönettel: Obbb


Hozzászóló: zseva
(Ideje: 11-06-2016 @ 08:38 pm)

Comment: Kedves István! Akkor én azon kevesek közé tartozom, akik bizony elolvasták és én sem bántam meg. Gondolom te, aki nemhogy átélted mindezt sokakkal együtt, de azzal, hogy le is írtad egyfajta tanúbizonyságot adtál az ilyen nehéz körülmények között kint dolgozók életéről. Talán még álmodban is gyakran előjönnek ezek.. Akkor ez a minimum részemről, hogy betekintést nyerhettem nem mondom, hogy rövid, több, mint beszámolódból. Gratulálok! Éva :-)


Hozzászóló: Almasy
(Ideje: 11-07-2016 @ 10:00 pm)

Comment: Megküzdöttem hosszúságával, de megérte, többször is újra újra olvastam. Vajon ez a szörnyű munka meg volt fizetve?? Embert kínzó meló volt. Örültem, hogy hazajöttél, remélem végleg. GYUpp


Hozzászóló: obbb
(Ideje: 11-08-2016 @ 07:36 pm)

Comment: Szia Zseva! Köszönöm, hogy elolvastad, és egy kis időre ott voltál :) Üdv: Obbb


Hozzászóló: obbb
(Ideje: 11-08-2016 @ 07:43 pm)

Comment: Szia Almasy! Sajnos végleg még nem sikerült, most is éppen Németországban vagyok, igaz már legalább nem betongyárban :) Köszönöm, hogy olvastad! Üdv: Obbb


Hozzászóló: a_leb
(Ideje: 11-09-2016 @ 07:05 pm)

Comment: Uhh, igen kemény világba engedtél betekintést, nem volt kis feladat a hossza miatt elolvasni sem, de annyira keményen és átérezhetően fogalmaztál, hogy nem tudtam abbahagyni. aLéb


Hozzászóló: obbb
(Ideje: 11-09-2016 @ 08:57 pm)

Comment: Szia a_leb! Szamomra öröm az ürömben, hogy nem tudtad abbahagyni, ès vègigolvastad. Köszönet: Obbb


Hozzászóló: momosian
(Ideje: 11-10-2016 @ 09:07 pm)

Comment: "Ez egy igen-igen kemény, kemény világ..."(URH)....jutott eszembe írásodról, és még egy párhuzam Tamási Áron Ábel Amerikában regényéből, amikor a főhős a gyár embertelen világában, végtelen honvágyában csillagot készít...A Te történetedben a csillagok a lányaid voltak, akik egy kis fényt vittek nektek...Szóval újabb ütős valóság-elbeszélés! Grat.! Mo


Hozzászóló: obbb
(Ideje: 11-12-2016 @ 07:47 pm)

Comment: Szia Momosian! Köszönöm, hogy olvastad. Tamasi Áron Ábeljei kevdvenceim közè taroznak. Hát igen, akkoriban sem volt minden fenèkig tejfel. Üdv: Obbb


Irodalom ©

PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.44 Seconds