| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Műkritikusok ihlették... Ideje:: 12-17-2016 @ 02:09 pm |
|
|
|
|
Elnézést kérek e bejegyzés hosszúságáért (és a merészségért, hogy egyszerre több verset is ez által kiteszek)! Arra gondoltam, hogy egy csokorba gyűjtöm azokat a szösszeneteimet, melyeket így vagy úgy, de a különféle szerkesztők, műkritikusok, (akár önjelölt) szakértők rám és másokra mért megnyilvánulásai ihlettek. Elgondolkodtatóak kívánnak lenni, nem sértett dühöngések, mindazonáltal továbbra is fogadom és elfogadom bárkitől a kritikát (most nem kifejezetten e felületre értendőn), ugyanakkor azt kezdem érezni e téren, hogy a versírás és a versfogalom, ha tetszik a hivatalos, kánoni álláspont szerint kezd egy kicsit elszakadni a valóságtól, illetőleg félszegen – vagy épp kevésbé félszegen – eltávolodni az egyszerű emberektől. Miért (érzem így)? Remélem az alábbiakból felsejlik majd a kíváncsiaknak!
Kritikus pont
Mint delphoi jóslat, oly nyilvánvaló,
hogy mit is jelent ma a kritika szó…
Ki a jó kritikus?
Aki tudna vitatkozni, de nem teszi?
Vagy aki amiről vitatkozna, azt elhiszi?
Van-e szükségesebb?
Van-e építő kritika?
Ki kritizálhat még úgy,
hogy az ne legyen kritikus pont,
kritikus zrika?
Egy kritikus kritikus csak kérdést tehet?
A többit meg a sorsra bízza –
mint végrendelet?…
Ki találta föl a kritikust?
És vajon egy kritikus lehet-e önkritikus?
A kritika miben jótevő? Mitől lesz meg?
És csak felrajzol, azután összetépet?
Ki nem láttatná át a történelmet,
eredményeit épp ő kérdőjelezi?
A kritikus tán csakis kötekedne?
Vagy egyirányú, ajánlkozó álzseni?
Legújabb kori kozmikus kozmetikus?
Mik az alapvető értékrendi pontjai?
Magáról már valamit csak hisz?
Egy kritikus tipikusan liberális?
Hová tart ma a kritika? Ki dönt felette?
És ha sehova, akkor, amikor elkezdte,
mi volt vele a terve?
Hibanagyító? Vérlázító? Vagy kiféle-miféle?
Csupán ezekre nincsenek válaszok tőlük – végtére…
Definiálgatunk, pötyögünk így bőszen,
miközben elmarad a rendítő hazatalálás.
Tán semmiből jöttünk – és semmivé leszünk?
Kétlem.
Megmondom én mit mondok:
ne ítélkezz, hanem te is csak kétkedj!
De legalább légy hajlandó rá!
(2015. év elején)
Közhelyes
Manapság már mindent ezzel intéznek el:
közhelyes…
De ami figyelmet kelt, extremitásával disszonáns.
Röhejes…
Mintha valakik megmondhatnák:
a szájhagyomány nem közízlés.
Ha Isten a tanú, legalább a kiválasztást
ne kiválasztottak döntsék!
(2015. 01. 24.)
Velük nem lehet
Ajándékba kapom a fizetésem.
Azok szerint, kik fizetésének
legalább a fele ajándék…
Az én verseimet vélik zavarosnak.
Más ilyesmi verseibe persze
belemagyarázható bármilyen szándék…
Megszoktam már ezt.
Nem is ez bánt jobban,
hanem a kóstolgató egokirályok,
kik tagadják, majd elszenvedik
a nem létező karmát.
Leostobázó lelkületük álnok…
(2016. 10. 19–20.)
Kortársak
ma életforma-választás
kortárs költőnek lenni.
senki nem olvas
és mégis valakinek lenni.
bekerülni körökbe,
fiatalként, ha lehet.
el nem veszni némán,
mégis temérdeknyit szövegelve.
egyre több új és régi,
fiatal közé keveredve
(hát mert csak az egyre
fiatalabb dívik).
bújni világhálót,
pörögni, mert lassulni sem lehet.
progresszívnak maradni
és elmélyülni egymásban.
majd azon morfondírozni,
hogy miért csak így lehet?
ma életforma-választás
kortársnak s költőnek lenni.
(maradnak az érdeklődő levelek.)
(2016. 10. 31.)
Tegyük fel!
Tegyük fel, jogos a kritika!
De miért is írjam át a versem?
Ha kell, majd úgyis átdefiniálják,
hogy fair legyen megint a verseny…
Ám tegyük fel: s ettől több lesz, ki olvas?
Vagy mondja legalább a mondanivalót?
Nem bánnám, ha átgondolnák ezt e kedves,
(minden hájjal) felkent jóakarók…
(2016. 12. 15.)
Verselőkhöz
Ki akarsz lenni?
Kinek fejlődni?
Ki kérte tőled,
hogy zseni légy, mi?
Sőt, ki a zseni,
mai napon, itt?
Ki fogja látni
féltett rímeid?
Megkérdik talán:
vers egyáltalán?
S ha rendben, kérdem:
hogy számítanál?
Kin segítene
verseid ríme?
Eldönthetnéd-e
melyik vagy épp te:
egy címke vagy díj,
egy doktor bácsi,
vagy egy szív-lélek
elismerése?
(2016. 12. 13.)
Csendet csak magamnak
lehet be kéne rúgnom egy jó vershez
úgyis csak szélmalomharc
sőt értelmetlen
kardozni urbánusokkal
gyufaszálakkal kések ellen
hisz ők szélhámos-detektívek
poéta-kóklerekre csapnak
én viszont őszinte tövismadárként
éneklek csendet csak magamnak
(2016. 12. 14.)
Hogy? Így!
„Légy az eredeti!
Légy te – csak első!”
Ezt sugallják kvalifikáltak,
ezt diktálná bensőd,
csakhogy a Tejút bővül,
és a hasonlóak maradnak;
ha az első fecskék elszállnak,
kik akadnak magnak
– úgy lopják?
„Légy csak eredeti!
Légy te az első!”
Erre intő kvalifikált tag
diktálná, mit festő
világtalan módjára
hang nélkül hanggal letapogat;
megalázott mentoráltaktól
gondolataikat
– így lopják…
(2016. 12. 15.)
Senkik ellen
Mondd rá, hogy jó költő –
én kiszúrom hibáit,
ha addig élek is;
s ha vár a börtön,
bedöntöm!
Nem lehet jó költő,
ha kizárta hibáit,
s ha addig élek is:
kié a bölcső? –
én döntöm!
(2016. 12. 12.)
Irodalmár bácsihoz
Mutassa meg egy kijavított versem –
mai fiatalnak!
Nem telne bele hét perc s kiderülne –
érzékei mennyire csalnak.
Ha érdeklődne e jövő nemzedéke –
Önnek volt igaza.
De ha e szóvirágok s rendjük elbukna –
haszontalan egy mestermunka…
(2016. 12. 15.)
Irodalmári intő
(Érték avagy mérték?)
„Közhely…”
Magaskultúrába türemkedne pop – árt(?).
Zsinórmértéket szabóké az adható intő jel.
Lelkünk mélyén erre intő jel nincs.
(2016. 12. 13.)
Magas(ítandó) kultúra?
Túlokosodott vírus-szolgák
szabotálták a lírát.
Kiszabták, majd kaszabolták
vers-naplómat e bírák.
Miért a művet fetisizálni?
Miért misztifikálni?
Árucikké tehették a jósok,
s most hívnának agonizálni.
Kommunikáció az alkotás. Az is.
Mindenkiben új út pihen.
Ki térképet rajzol, világot ajánl,
de vívni vele nekünk kell.
S ugyanaz a szöveg
egy másik alkalommal,
másik állapotban
másként hathat,
félelmetesen hathat.
Csak szellemülj át,
olvasgasd többször,
s meglátod: újat adhat!
(2016. 12. 12.)
Még köszönd is meg!
Ha fogalmakkal jövök,
miért nem allegóriákkal…?
Ha hangulatot keltek,
miért nem a gondolatlírával…?
Így barátságosak…
Mondván, barátságból nem lesz építő kritika…
Szóval, meg is kéne köszönni,
ha egyáltalán jön a zrika…
(2016. 12. 14.)
Középszerű
(„B”-irodalmi?)
Mondjátok már meg nekem:
a középszerű mit is jelent?
Ha nem láthat át akárki
egy tó fenekén vagy hegyen,
s ha nem úgy értitek, hogy
se nem pocsék, se profi
– mitől gyengébb egy középszerű,
mitől lehetne jobb, mint ti?
Ajtókon még azért néha kopoghat?
Szürkével festve álmodozhat?
Avagy borderline szindrómás képcsodák híján csak
szelíden mosolyoghat?
Ha nem részeges, nem lángész,
nem várja rokonság, mecénás, pártpénz,
akkor hol ragadjon esélyt egy középszerű?
Ki kell, hogy értse őt – s kinek mutassa magát ő?
Mondjátok már el nekem!
Különben
középszerű voltam, maradok s leszek.
(2016. 09. 05–06.)
És a végére szántam egy kis esszémet:
Vers? Ma?
(Hová tart a líra? Miért kezd kikerülni az olvasottságból?)
Mikor is, mitől is jó egy vers? Nekem nincs szigorú elvárásom ezzel kapcsolatban: ha sorainak olvasása közben elgondolkodok, és fantáziaképek jelennek meg előttem, akkor jó a vers, nincs mit ragozni. Zökkentsen ki a textúrája, a verstest, vonzzon be és varázsoljon el. Ha pedig még nagy emberi létdilemmákat, létkérdéseket is feszeget, ráadásul láthatóan tudatos keretes szerkezetben, frappáns nyelvi és verstani megoldásokkal, akkor egyenesen kiváló. (A bebizonyosodó bölcseletek úgyszólván ezt már csak a zseni szintjére emelhetik.)
Az emberek nemcsak passzióból akarnak a művészetek révén lelki segítséget-töltetet kapni, hanem nagyon is komolyan. Ma már nem is kell, hogy ugyanolyan költői eszközökkel éljenek az írni vágyók, mint évtizedekkel-évszázadokkal korábban, tehát nem kizárólag az alkotói és befogadói igénytelenség az oka a változásoknak. Egyre több az író (nemcsak demográfiai okokból), az internet is adja ezt – tehát nemcsak biztosít, hanem „kényszerít” is. Szóval való igaz, hogy azért mégiscsak nagy terjedelemben olvasunk manapság – persze mindig lehetne többet és többet –, csak éppen más műfajban; egyszóval nem regényeket, hanem blogokat, fórumokat, különféle kommentelhető webfelületeket, stb. Ugyanakkor kevés ma már a csak író, tehát maga az író mint titulus is átalakulóban, de legalábbis már nem olyan értelemben érdemes használni, mint századokkal korábban. Viszont egyre többen pihentetik fiókokban vagy számítógépes mappákban a műveiket, s ez két dolgot jelenthet: sok a létező mű (ad absurdum, amiről nem is tudunk, hanem szinte csak az, aki írta); másfelől az alkotók szinte maguknak írnak néha-néha visszaolvasásra, tehát nem igazán lényegül az, hogy nyilvánosság, hogy sok olvasóhoz eljutni, hiába a technikai elvileg könnyítés az E-könyvekkel, hiszen az azért látszik, hogy amit a technika egyfelől hoz, azt másfelől viszi, illetőleg magára a befogadás igényére és
megvalósulására nem garancia a technika véleményem szerint. Ráadásul az ún. tömegkultúra, a konzumerizmus, a globalizmus a szellemi nívót meglehetősen alacsonyítja, aminek önmagának a versre, költészetre gyakorolt hatását hangsúlyozni sem kell. Ennek úgymond ellenpólusaként ugyanakkor megemlítendő tényező magának az irodalomnak, irodalommal foglalkozóknak, irodalmat formálóknak a közösségi, illetőleg konkrétan személyi-emberi összetétele is, hiszen a kanonizálás folyamata, illetve az irodalmi progresszió és kimondatlan privilegizáltsága láthatóan nem tud mit kezdeni e fenti
fogalmakkal; nem tudnak megfelelően egymásba ágyazódni anélkül, hogy ne címkéznék egymást, ezáltal ne izolálnák egymást és saját magukat is. Az ok egyfelől a túlzottan, pontosabban a látszólag túlzottan, valójában – de legalábbis szintén meglévő – más szempontok eltakarása végett felállított-elvárt irodalmi referencia (nyilvánvalóan és elsődlegesen az újonnan felbukkanó, ismeretlen szerzőkkel szemben, amivel természetszerűségéből fakadóan azonban élni és visszaélni is lehet); másfelől a tömegkultúra és telekommunikáció által napjaink igenis felhíguló irodalmi színvonala és igényessége, az írásban történő kommunikáció leegyszerűsödése.
Ha ez tényleg így van, akkor mindezek tükrében alapkérdés a XXI. század elején, hogy írni-költeni, írónak-költőnek lenni, ha már nem ugyanazt jelenti, mint akár csak 30-40-50 éve, akkor mit? Már elnézést, de akkor így mi az értelme? És ez így kell-e azoknak, akik a múltban is már írtak, és/vagy még a jövőben szeretnének-e írni? Elvileg egyre több élő ember létezik, rohamos a növekedés, és ha
valaha volt olyan célja az irodalomnak, hogy segítsen az élő lelkek ápolásában, akkor ez hogy valósulhat meg így és ilyen körülmények között napjainkban, napjaink életvitelében, vihartempójában? Ha a régi módon sehogy, akkor egyáltalán kell-e megvalósuljon, lehet-e megvalósulnia máshogyan? Lehet, hogy az írás közönség számára helyett magunknak marad, illetőleg csak mint hitelminősítő fog létezni a közösségekben, és nem lesz elsődlegesen közösségi lélekápoló? Ki tudja ezt ma még megmondani, én azért reménykedem abban, hogy nemcsak muzeális relikviákként maradnak fenn mutatóban a kinyomtatott könyvek, mert ahogy egy Gárdonyi idézet is jelzi: „A könyv szeretetet ad, és szeretni tanít.”
Végezetül annyit tennék még hozzá, hogy egy-egy vers mint megszólítás és üzenet lesz időtálló, ugyanakkor számomra ott válik ma ez izgalmassá, hogy miért is bocsátkozunk versdefiníciókba. Sokszor ma már az is vita tárgya, hogy mi számít egyáltalán versnek, nemhogy jó versnek, és ebben kicsit a nagy számok törvényét a tömeggyártás korában inkább érzem fő tényezőnek, mármint látszólagos indokként a „kiválasztásra” nézve. Nem tudható, hogy régi nagy írók ma hogyan tudnának kitűnni. (Mert nem is biztos, hogy érdekelne bárkit is ma a szavuk – de nemcsak ezért.) Ennélfogva ma még inkább szubjektív egy-egy vers megítélése, talán. Hisz mi legyen az elsődleges célja? A megszólítás? Az önreflexió és interpretáció? A tanítás? A tematizálás? És egyáltalán ki érti, ki tudja dekódolni ma a magaskultúrát? Ettől kezdve pedig már semmi sem egyértelmű, mint ahogy az sem, hogy mit kezdhetünk ma a verssel. De természetesen ez csak az én véleményem és eszmefuttatásom eredménye. |
|
|
|
|
Utoljára változtatva 12-17-2016 @ 02:09 pm
| Hozzászóló: lambrozett (Ideje: 12-17-2016 @ 11:56 pm)
Comment: Szia. Nagyon tanulságos fenti eszmefuttatásod. Én úgy gondolom (ha szabad), hogy rengetegen írnak (egyre többen), mintha ez tényleg "jól állna" mindenkinek. Átgondolatlan gondolatok, stílustalan sorok... alapvető nyelvtani szabályokat nélkülöző "költők" műveivel van teli az internet. Divattá vált a versfaragás. Ez tény. Még akkor is, ha szinte senki sem olvassa komolyan, ám a "barátság" miatt bőszen lájkolja és dicséri. Lehet, hogy most ellened beszélek, hiszen úgy vettem ki mondandódból, hogy ehhez bárkinek joga van és nem lehet eldönteni már azt, hogy mi az ocsú és mi a búza. Szerintem ezt (élhetünk bármely korban) ösztönösen is el lehet dönteni. Hiszen ráérezni a jóra és átvenni hangulatát, ritmusát, értelmét... nem olyan furfangos dolog. Viszont, ez alig érdekel manapság valakit. Ahogy írtad is, "Kortársak" c. versedben. Üdv. Éva |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Sohamadar (Ideje: 12-18-2016 @ 12:39 pm)
Comment: Kedves Párducos!
Ismerkedem veletek, mivel új vagyok még itt, de miután a főként kritikusokról és kritikákról írt verseiden halálra nevettem magamat, nem állhatom meg szó (de egyáltalán nem kritika) nélkül.
Ugyanis mélységesen egyetértek - többnyire.
Igaz, az esszédbe beletörött a bicskám, de ez első sorban nem mondanivalódnak, hanem a sűrűn szedett soroknak volt köszönhető, ami sajnos valójában az én szemeim gyengülésére vezethető vissza és még csak nem is a szerkesztésedre, amit széljegyzetként említve magam is ugyanígy szerkesztettem volna a helyedben.
Imádtam az általad alkotott "Egokirályok" fogalmat, nagyon szemléletes!
És abszolút egyetértek azzal a gondolatsoroddal, hogy tulajdonképpen mi is a közhely? Mert úgy tűni, ma mindent annak tudnak degradálni, még akkor is, ha egyáltalán nem az. Jellemző a sárdobálás, jellemző a kivagyiság, és persze jellemző a mindentbetetszikelek ellenkező előjelű hozzáállás is egyes kultúrkörökben.
Szívesen elküldeném neked két 2008-ban készült, abszolút kritikusoknak írt művemet, de tartok tőle, hogy itt a hozzászólói felületen nem sok élvezhető lenne benne. A rövidebbiket mégis megkísérelem ide biggyeszteni
Kritikusok figyelmébe (avagy: kellemes kalandok az AMF-en)
Pocskondiázni mást, hogyha kéj,
Ha a vergődés neked sekély,
Horger Antal nyomdokába lépj,
Más önérzetén nagyokat tépj!
Ha a szeretet csupán közhely,
Ha az élet számodra röhej,
Hát más versét olvasd, és ökleld,
És ne az enyémet, Apafej!
Mindent egybevetve: Nagyon tetszett a gyűjteményed és abszolút azonosulni tudok gondolataiddal! NeMo/Marcsi |
|
|
|
|
| Hozzászóló: parducos (Ideje: 12-18-2016 @ 12:52 pm)
Comment: Köszönöm Marcsi, hogy hozzászóltál! Ha azonosulni tudtál a litániámmal, azt jelenti, nem volt lényegtelen és hiábavaló - ez jóleső, és nem a teccikelésért önmagában. Köszönöm kedves Éva, neked is a megtisztelő hozzászólásodat! Eszembe juttatott még néhány dolgot - elnézést a grafomániámért! Mert ez tényleg fontos meglátás, hogy egyre több a vers, miközben egyre kevesebben olvasnak verset (ha nem is feltétlenül önmagában, hanem relatíve, az egyre növekvő lélekszámhoz képest). Anélkül, hogy a magaskultúra és a populáris kultúra szétválasztását felvetnénk (hiszen szerintem ma, a tömeg- és telekommunikáció, illetve tömeggyártás és konzumizmus korában ilyennel fontoskodni valami olyasmi lehet, mint amikor Róma végóráiban még mindig adván a divatra meg a fennhéjázó interakciókra, de mégiscsak orgiákat rendeztek, mialatt a birodalomba betörő barbárok meg törve-zúzva közeledtek - kérem, minden ilyesmi jelenség valamiből következik...); szóval e szétválasztás nélkül is elmondható, hogy igen: divattá vált a versfaragás. Úgy látom, a mai, türelmetlen(ül olvasó) korban a rövid terjedelem is oka ennek - a vers gyorsan átfutható, persze már akinek, és aki azt gondolja, hogy erre való. De csak karakterszámot nézve lehet ez is ok. Ebből jön az is, amit írsz, hogy senki nem olvassa komolyan ezeket, bármilyen jók is, mert - máshogy fogalmazva - átfutva a sorokon, sokszor át sem szellemülve nehéz felfogni adott művet. Tehát, még az sem kell, hogy szándékosan ne vegyük komolyan bárki versét, nemhogy tényleg milyen az a vers. (Sőt, Lackfi János és Varró Dani eseteit nézve /tankönyv vs. szülők/, még félre is érthetik ma a verset - Varró egyenesen azt nyilatkozta, hogy úgy látszik, mégsem való mindenkinek az irodalom.) Való igaz, hogy sok a dilettáns, az alapvetően a nyelvet sem jól használó verselő (persze, ennek nemcsak saját maguk az okai /oktatás, high-tech világ, stb./). De visszautalva a fenti megállapításomra, ma ennek úgymond a levét a középszerűnek, vagy legalábbis nem lángésznek, zseninek, de nem is dilettánsnak mondható költők isszák meg azáltal, hogy a csatornából felbugyogó massza elsodor mindent, és a kultúrelit (mindegy, hogy önmagát annak kikiáltó vagy tényleges) még inkább izolálja magát, körét. Természetesen mindenkinek joga van verset írni, de meg kell értenünk, hogy ennek a megnőtt igénye - vagy áligénye - talán abból fakad, hogy a felvilágosodástól a mai high-tech és tömegtársadalmak koráig kiterjesztettük mindennek a jogát, érvényét, mindenből elindult a sorozatgyártás, az eladás növelése - most miért maradt volna ki ebből a vers? Én nem azt mondom, hogy nem lehet eldönteni, hogy mi az ocsú, a blöff vagy a kevésbé értékes, üzenethordozó. Osztom azt a véleményt, hogy ösztönösen el lehet dönteni, akár első elolvasásra is, hogy valami kiemelkedő vagy sekélyes. De a növekvő türelmetlenség, nárcizmus, egoizmus, versenyszellem (alapban is, meg lélekszámok révén is) mára ezt hozta - és akkor erre az a megoldás, hogy akademizálunk, leszólunk a katedráról, feljebb húzzuk az igényes szöveg, de akár a versdefiníció kvázi hivatalos, kánoni elégséges nívóját, meg elvárjuk, hogy ha verset írsz, azt már-már zseni szintjén tedd? (Miközben egyre inkább széttagozódnak a vizsgáló-elemző tudományágak is, létrehozva ezzel új szemléletmódokat - s miközben bódító szerektől sem mentes, egyre inkább körvonalazható világképű és -nézetű emberek versei kérdés nélkül magaskultúrába, de legalábbis irodalmi folyóiratokba sorolandók? És most ne kelljen itt ezt bizonygatni, mint egy bíróságon - szerintem mindenki érti ezt. Egyébként érdemes elolvasni Kosztolányi Az írástudatlanok árulása. Különvélemény Ady Endréről című 1929-es írását...) Emiatt kezdem azt érezni, hogy a vers igazi jelentősége, a közösségi lélekápoló ereje (az egyén lelkének ápolása mellett) a tömegtársadalmak és az izolált magaskultúra együttállásában elveszőben van (a növekvő szerzői és verslétszám ellenére), egyik nem fogja se olvasni, se elismerni a másikat, és egyre kevésbé lesznek gesztusok bármire is. Hogy ez természetes folyamat-e, s van-e ezen bármit is sajnálni lokális, illetve kisközösségi szinten, azt nem tudom. Elképzelhető, hogy nincs. |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Sohamadar (Ideje: 12-18-2016 @ 07:09 pm)
Comment: :) Válaszodra a következő, néhány ezelőtti pillanat jutott eszembe: Épp az Alexandra könyváruházban bóklásztam (szoktam ilyet tenni, mert még mindig az írott, kézbe vehető kötetek szerelmese vagyok), szóval gondoltam egy nagyot és belelapoztam az állítólagosan elismert, ilyenolyan állami szektor által megjelentetett antológiák egyikébe másikába. Mostan egészen őszinte leszek, annyi szemetet egy rakáson én még nem láttam, és nem hinném, hogy én vagyok ízlésficamos! és értsd ez alatt a nagynevű, felfuttatott költőket is. Mert egyre inkább az a meglátásom, hogy nem mi vagyunk középszerűek, vagy éppen kezdők, hanem ők nyírják ki módszeresen a nyelv és a vers szépségét. Következmény: az emberek többsége nem olvas verset. Te mit gondolsz erről? Írásod alapján ezen felül fogant gondolataimat szeretettel ajánlom figyelmedbe Fullos blogomon "Párducos csokra ihlette - a műkritikusokról" címmel. A jelek szerint jó sok mindenben egyetértünk :) |
|
|
|
|
| Hozzászóló: a_leb (Ideje: 12-20-2016 @ 11:27 am)
Comment: Kedves Árpád, ez az írásod leginkább blog, még ha műfaji kavarodást okoz is a meglehetősen sok (kifejezetten sok!) beidézett versed. Azt gondolom, ennek a polemizálásnak ott lenne a megfelelő helye. Ugyanakkor megértem, hogy ide hoztad, talán számítva rá, hogy nagyobb érdeklődést, nyilvánosságot kapnak itt a gondolataid. Ahogy látom, jól számítottál :-). Azért fel kell hívjam a figyelmed, az Irodalom Klub az egyéni irodalmi alkotások helye, és ne vitázzunk azon, hogy van-e ilyen az összefoglalódban, van, de nem ez a célja az írásodnak ( a terjedelméről nem is beszélve).
Mindezek ellenére végigolvastam, még a reakciókat is, és van amiben egyetértek veled, van amiben nem.
Divattá vált nem definiálni ma, és ez hiba, nincsenek igazodási pontok, devalválódnak fogalmak, értékek válnak súlytalanná, pusztán azért érzésem szerint, mert kényelmesebb azt mondani: ennek az ideje lejárt, a világ meghaladta, más az igény, stb. - lózungok. Könnyebb rálegyinteni valamire, mint megdolgozni azzal, hogy felnőjünk egy egyezményes szintig, és onnan lépjünk tovább. Hogy mire gondolok: nem új magasugró technika az, hogy ha holnaptól egy újító nem felülről, hanem alulról hagyja maga mögött a lécet.
Ma rengeteg területen tapasztalhatjuk meg akár társadalmi szinten is ezt a szemléletet, de azt gondolom, aki ír, annak törekedni kell arra, hogy a nyilvánvaló értékeket (némi képzavarral élve) legalább megugorja.
Van jó vers. Van jó szabadvers. Van jó modern próza. Tartalma legyen, és a formája szolgálja ezt a tartalmat szerintem, akkor megvalósul a cél, amiért létrejött, és ez nem a lájk-szám, az csak hab a tortán, ha jön. Ha átmegy az olvasójának, ha meg tudja szólítani, ha megmozdít benne valamit, ha képes adni akár csak egyetlen katartikus pillanatot, az a cél szerintem. Élvezni a művet írójának, olvasójának... ez mintha kiveszett volna a mai irodalmi törekvésekből.
Szóval nem biztos, sőt, hogy minden kritikára rá kell legyinteni, ugyanakkor elfogadom, van, aki csak simán karaktergyilkolni igyekszik, legyen ennek az indíttatása bármi is. Csak egy példa: jeleztem egy alkotótársunk felé, hogy oda kellene figyelnie a helyesírására, hiába jók a témái, ez így (nem ezt írtam, de érthető volt) igénytelen. Kaptam egy mosolygós ikonkát egy sorral: Bocs, én nem tudok helyesen írni... A példa csak arra vonatkozott, hogy ha valami nem nem megy jól, azt lehet, hogy érdemes megtanulni rálegyintés (önigazoló minősítések, stílusteremtés, stb) helyett.
Jó BLOG, ott lenne a helye!
Tisztelettel: aLéb |
|
|
|
|
| Hozzászóló: parducos (Ideje: 12-21-2016 @ 11:47 am)
Comment: Még egyszer elnézést kérek, valóban formailag Blogba illet volna ezt feltennem - több hasonló nem fog előfordulni! Ám itt akkor hagy reagáljak még! Mielőtt beleolvasok a blogodba, kedves Marcsi, azt gondolom, hogy az emberek többsége a következők miatt nem olvas ma verset. Ok a felgyorsult élet, ahol minden más előrébb soroltatik. Sőt, minél hülyébb vagy, minél lezüllesztettebb a keritévék meg valóságshowk hatására, annál alkalmasabb vagy ezen életre, mármint prédának - mert prédák és ragadozók létezhetnek ma, ha elfogadod e világ játékszabályait és ebben a ligában indulsz. Sőt, míg a versolvasás jobb agyféltekés művelet, addig túlélni a hétköznapokat bal agyféltekés. Másik ok az írás hanyatlása, romlása, mellé a nyelv romlásával, egyszerűsödésével, illetve (ma főképp az angollal) az egy világnyelv globalizációs törekvése. Harmadik ok lehet az oktatás (nem tudja megszerettetni ebben a formájában az irodalmat). Negyedik ok pedig, hogy a high-tech, illetve a szórakoztató elektronika elviszi a figyelem többségét, és nem a digitális betűmegjelenítésre, annak keresése irányába (hiába az E-könyvek, meg hogy mobilon is olvashatsz verseket), hanem az audiovizualitás felé. Utóbbiból kiút talán a hangoskönyv lehet, ami tulajdonképpen visszatérés lenne a szájhagyomány felé, és beteljesítené azt a Kányádi-féle anekdotát, hogy vers az, amit mondani kell. Nagyjából ezeket látom fő okoknak. :) |
|
|
|
|
| Hozzászóló: parducos (Ideje: 12-21-2016 @ 11:48 am)
Comment: aLéb szavaira is reagálva: Értem én, hogy vannak mindig kiemelhető, jobb versek, nem is vitatom, kapják is meg a kellő publicitást. Fontos a kritika, de mint sok minden más, ez ma már nem kizárólag és főként azt a célt szolgálja, amit jelent(enie kéne). Sokszor azt érzem, hogy egyes véleményezők (nem itteniekre gondolok, és a neves kritikusok meg még inkább ilyenek) szándékosan vagy visszafogják elragadtatásukat (pedig ők is emberek, és nem igaz, hogy kőszívűen kell olvasson egy-egy irodalmi célzatú írást, sőt ugyebár...), vagy legyintésre méltónak veszik (a mai, kurvák által írt könyvek világában...) a meglévő értéket egy-egy (csak verstani vagy rentabilitási szempontból) amatőr műben. És igen, ha van katartikus pont egy-egy ilyen ismeretlen versben, akkor meg jön a nehogy már feltörjön, betörjön csak úgy... (Erről eszembe jutott egy versem, amely ezzel szemben a régi mesterekről szól: Régi mentor előtt végig csak az ragyog, / Hogy a tanítványa legyen a még nagyobb, / S nemhogy tőle féltse saját ragyogását: / Általa nyerhesse élete varázsát!) S a hangsúly a csak úgy-on van: mert friss eltés (még csak nem is végzett) hallgatók, ismert művészcsaládok sarjai vagy újonnan feltörekvő ismerősök viszonylag könnyen kerülhetnek a kánon közelébe - és ilyenkor nem számít a (sarkítom) borsodi cigánysor (onnan legfeljebb - sőt kizárólag csak azért... - mutatóba, ha bekerülhet valaki, de tömegesen biztos nem, meg már dolgozik magától is a világrend, hiszen onnan intellektüellek bizonyára nehezen szökkennének szárba). Véleményem szerint ugyanakkor azt is látni kéne a magaskultúra mai formálóinak, hogy ezzel, hogy leközhelyeseznek mindent, meg kiüresíttetik a szavakat (ma már ilyeneket közvetlenül nem tehetsz bele egy versedbe, ha jót akarsz, hogy szív, szerelem, csoda, virág, stb. - de kérdem én: erről ki vagy mi tehet, hogy kiüresítették ezen szavakat?), illetve csavarosan megfogalmazott költői képeket várnak el, ami egyszerűen a forma oltárán kezdi kinyírni a vers olyatén intencióját, hogy valamiféle üzenetet hordozzon (ami ma még fontosabb, mint a vers fénykorában, ha volt ilyen), hiszen ezt a ma embere nem fogja elolvasni, nem fogja érdekelni, de ami a legrosszabb, hogy nem fogja értelmezni, felfogni. Mert egyfelől valóságshowval, másfelől az ilyen, fent jellemeztem volt magaskultúrával bombázzuk (ha egyáltalán utóbbi el is jut hozzá) - ez agyrém, hogy ettől jót várunk. Tényleg skizoid világ ez. Összegezve röviden: látni kell, hogy ebben a nyugati, tömegtársadalmi kultúrköben kezd feltörni a Hamvas-féle leírás szerinti alulról felbugyogó csatornatartalom, tehát vertikálisan keverednek a szellemi szintek, és erre kell jó, igényes, de még feldolgozható és hasznos üzeneteket megfogalmazni egyénenként az emberek felé, nem pedig elbújni az elefántcsonttoronyba. |
|
|
|
|
| Hozzászóló: a_leb (Ideje: 12-21-2016 @ 12:18 pm)
Comment: Ott vannak a válaszok a kérdéseidre a saját elemzésedben, Árpád :-). Tanuljunk, hogy szélesebben láthassunk, amit megtanultunk alkalmazzuk úgy, hogy megőrizve az értékeit mai, érthető legyen, a kiürült fogalmakat töltsük meg tartalommal, és ne felejtsük el, hogy nem önmagunknak írunk. Azt el kell dönteni, hol akarsz sikeres lenni: a kánonban, vagy az olvasóidnál :-). Az elismerés bárhonnan jöhet, ha önmagad vagy, ha hiteles vagy. aLéb |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Amator (Ideje: 12-22-2016 @ 08:33 pm)
Comment: Kommentár nélkül:
A vers csodálatos dolog: kristállyá változott indulat. Egy jegecben veszi ki lelkéből a költő, s ha kivette, nincs a lélekben többé, hanem önmagában él tovább. A szülés misztikus formája ez, ugyanolyan szaporodása a léleknek, mint amilyen a testé. A test húsból és vérből való utódokat éltet, a lélek szerelemből, bánatból, keserűségből, hangulatból valókat. S ezek a gyerekek is élnek tovább szülőjük halála után, mint amazok. Sőt szaporodnak is tovább, más lelkekben szülnek szerelmet, bánatot, keserűséget, hangulatot, a tenger fövenyéhez hasonlóan szóródnak el a milliók lelkének földöntúli, másik világában, néha felszakadva onnan új arccal egy sokkal későbbi, új költő magzata gyanánt. A versnek is van vér szerint való őse, mint az embernek, és mint ahogy Ádám volt, első vers is volt valaha: a csodálatos alma a tudás fáján, amelynek tüzében az isteni tudás édessége fanyarodik el az emberi nagyra törés keserűségével. A vers: az ember álma, hogy Istennel rokon.
Harsányi Zsolt :Üstökös II.
Budapest, Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása
1932. 25-26. oldal
|
|
|
|
|
| Hozzászóló: parducos (Ideje: 01-06-2017 @ 11:08 am)
Comment: Köszönöm! Igen, egy újabb adalék ahhoz, hogy mi is a vers. És elég elgondolkodtató megközelítés - bevettem úgymond a magamévá tett versdefiníció táramba! |
|
|
|
|
|
